2017. november 15., szerda

12/2.Fejezet

Sziasztok! :) 
Újabb fejezettel jelentkezem, miután olyan sokan kértétek. Azonban (és itt lehet utálni), nem egy Kenzie-Isaiah részt hoztam, ugyanis lenne a sztoriban két más szereplő is, akik azért elég nagy szereppel rendelkeznek. Szóval úgy éreztem, itt az ideje, hogy belekezdjünk Jake és Kate szerelmi szálába is. 
Nem túl hosszú, inkább már rövid, de azért remélem élvezni fogjátok! :)) ❤

Kate

     Iszonyatos fejfájásra ébredek, tüdőmet azonnal megtölti az ismeretlen aftershave illata. A fejemet olyan nehéznek érzem, mintha ólomból lenne, ráadásul a tegnap elfogyasztott italmennyiség is azzal fenyeget, hogy szeretné elhagyni a gyomromat. A torkom száraz és kapar, képtelen vagyok felnyitni a szemhéjamat, akár pillanatragasztóval is rögzíthették volna. Igyekszem magamba szívni valamennyi oxigént, de még a lélegzés is nagy megerőltetést okoz. Túl sok volt a vodka, állapítom meg magamban. Igazán maradhattam volna az alkoholmentes sörnél. Vagy a víznél. Az lett volna a legbiztonságosabb választás, már abból kiindulva, hogy láttam embereket az alkoholmentestől beállni. Vagy csak eljátszották ezt, részletkérdés. Lényeg a lényeg, én nem játszom meg, hogy másnapos vagyok, ez biztos. Kevesen tudnák ilyen remek színészi tehetséggel előadni a halántéktájékon keletkező lüktetést és hasogatást, vagy a kavargó gyomrot és az elviselhetetlenül büdös leheletet.

     Minden erőmmel azon vagyok, hogy visszaemlékezzek, hogyan is kerültem ide, az ágyba. A másik kérdés azonban, ami még jobban megijeszt, hogy nem tudom biztosan megmondani, mégis hol vagyok. Kinek a szobájában ébredtem? Mit csinálok itt? Mit csináltam itt? Még Kenzie és Jake házában vagyok egyáltalán, vagy alkoholmámoros révületemben leléptem onnan valakivel. De ha igen, mégis kivel?? Képes lettem volna ilyen meggondolatlanságra? Egyáltalán miért nem tudtam megálljt parancsolni magamnak, amikor elértem a határom? Ja, persze, mert megláttam Jake-et és a vörös hajú barátnőjét a szoba felé indulni, ettől kiakadtam, lehajtottam fél üveg vodka-narancsot és elküldtem a (mostanra már félmeztelen) párocskát a pokol legmélyére. Aztán miután Jake döbbenten bámult rám a majdhogynem szerelmi vallomásom után is, még tovább ittam. Igen, így történt. Eddig még tiszta a sztori. Na, de hogy utána mi következett, az zavaros és teljesen összefolyik. Bár arra azért nem számítottam volna, hogy ilyen állapotban fogok felébredni. Vagy ilyen helyzetben. Kellemetlen, ezt mindenképpen megállapíthatom.

     Újra megpróbálkozok kinyitni a szemem, most végre sikerül, aztán azonnal hunyorogni kezdek és próbálom felmérni a terepet, hátha valami ismerőset is kiszúrok, amiből majd következtethetek néhány  fontos és elengedhetetlen alapinformációra. Az első, amit észreveszek, az a szürkére festett fal és az arra felragasztott hatalmas hokis poszter.A nyakam elgémberedett, ezért nem próbálkozom a fejem mozgatásával, helyette inkább jobbra-balra pillantgatok. A következő, amin megakad a szemem, az a ruhahalom az ágy mellett. Ijedten kapok magamhoz, de a félelmem beigazolódik: nincs rajtam semmi a takaró alatt. Tehát ez történt. Miért is nem lepődök meg a viselkedésemen? Tovább nézem a ruhákat, míg a ködös agyamnak sikerül megtalálnia a tegnap este viselt miniszoknyámat és a hozzá felvett rózsaszín, elől-fűzős, csipkés felsőmet. Az egyelőre még ismeretlen partnerem javára váljon, hogy viszonylag gyűrődés nélkül hámozta le rólam a méregdrága ruhadarabokat. Aztán bámulok tovább a padlón heverő öltözékekre, s valami nagyon nem kezd tetszeni nekem, de olyannyira, hogy kiráz a hideg és libabőrős lesz a karom. A hokimez, amely majd kiszúrja a szemem, egyre jobban kezd félelemre sarkallni. Imádkozom, hogy ne az történjen, amire gondolok, de a nyugtalanság befészkeli magát a szívembe. Hokimez. Csíkos, hetes szám virít a hátán. A számba harapva rimánkodom Istenhez. Ne, könyörgöm, add, hogy ne az történjen, amitől tartok, sopánkodom az éghez. Jobban szemügyre veszem az említett pólót, aztán lehunyom a szemem, és már tudom, hogy innen nem tudok visszatáncolni. Morgen. Ez áll a mez hátán. Morgen, mint Jacob Morgen, mint Jake, mint Kenzie bátyja, a fiú, aki akaratom ellenére is apró darabokra tört. Ez. Nem. Lehet. Igaz. Ilyen nincs. Ez csak egy torz tréfája az életnek, lidércnyomás, a lelkem legmélyéből remélem, hogy hamarosan felébredek és rájövök, hogy otthon  fekszem a pihe-puha ágyikómban, miután jó kislány módjára tizenegykor hazamentem, JÓZANUL. Ám hiába hunyom le újra és újra a szemem, hiába remélem, hogy megébredek és jót kacagok a valóságtalan álmomon, a várt nyugalom nem jön, inkább messze, kilométerekre jár tőlem.

    Ismét felkavarodik a gyomrom, a szám elé kapom a kezem, és amilyen gyorsan csak tudok, a fürdőszobába rohanok, ahol alaposan kiadom a gyomromban emésztődő dolgokat. Öklendezem, köhögök, aztán újra öklendezem. A másnaposság miatt, vagy talán attól, amire rá kellett jönnöm? Fogalmam sincs. Ahogy felidézem az imént látottakat, újra hányok. Undorító, elhúzom a szám saját magamtól. Ruha nélkül reszketek, a szememből könny folyik az államra, onnan eddig a lábujjamra csöppen. Szégyenlem magamat, még a csontjaim is reszketnek. Közben imádkozom, nehogy bárki is felébredjen és itt találjon engem. Valószínűleg a föld alá süllyednék, ha így kellene szembenéznem a legjobb barátnőmmel, de akkor még inkább, ha a bátyja arcára kiülő borzadállyal néznék szembe, miután rájött, hogy velem töltötte az éjszakáját. Istenem, hisz ő se volt józanabb nálam! Ha én nem emlékszem, ő sem fog.

     Újfent öklendezem néhányat, s ahogy a fejemet a vécécsésze hideg oldalára támasztom, beugrik egy-egy kép, ami idevezetett engem.
Ahogy Jake-re  támadok, mikor látom őt és a lányt mellette. 
Ahogy Jake kiküldi a blúzát igazgató lányt, aki az orra alatt szitokszavakkal jutalmaz engem ezért.
Ahogy Jake arcába dobom a felsőjét, aztán kisétálok a konyhába, és inni kezdek. Sokat. 
Ahogy ismeretlenekkel táncolok, miközben Kenzie a fejét fogva néz felém. 
Ahogy Jake elrángat a táncpartneremtől. Most ő ordít velem. 
Jake úgy kiabál, hogy az erek kiülnek a nyakára. Szembekacagok vele és ellököm. 
A kanapé felé indulok, mert megszédültem. 
Jake megint utánam jön, aztán felrángat a szobájába. 
Elküldöm a francba. Ő is elmormog néhány kedves kívánságot. 
Felpofozom. Erre megcsókol. 
Visszacsókolom, miközben a hajamba túr és felkap a földről. 

     Szóval ez történt. Nem tudok mit reagálni erre a történetre, mindössze annyi telik tőlem, hogy bámuljam a fehér csempét, amin most ott csillognak a lehullott könnycseppjeim. Hatalmas sóhaj hagyja el a szám, mielőtt megtörölném a szemem és a reszkető lábaimmal feltápászkodnék a padlóról. El kell tűnnöm innen, méghozzá azonnal, s amennyiben megoldható, év végéig kerülnöm kell Jacob Morgent. Mackenzie pedig sosem tudhat meg semmit erről. Félelem hasit a szívembe, ahogy eszembe jut, hogy ezzel a húzással örökre elveszíthetem a barátságát. Hiszen mindvégig tudtam, Kenzie hogyan vélekedik a hokinyuszikról, akik rendszeresen megfordulnak Jake és Isaiah házában. Mégis hogyan válhattam én is eggyé ezek közül a zéró erkölccsel, szégyenérzettel vagy bűntudattal rendelkező lányok közül? Miért a felnőtté válás előtt néhány méterrel kezdtem el őrült módjára zülleni? Ráadásul milyen mértékben teszem mindezt?

     A lehető legnagyobb csendben visszalopózom a szobába és megragadom a ruháimat. Félve öltözök, minden mozdulatomat a kezem reszketése követi. A cipőmet a kezemben viszem, nehogy a sarkak kopogása felébressze a ház lakóit.  A táskámat a fogason találom meg, közben elfordítom a zárat, s ahogy a reggeli csípős levegő megcsapja az arcom, harmadjára is sírva fakadok. Hazafelé menet nem is hagyom abba a zokogást. Ezt alaposan elszúrtam!

2017. október 12., csütörtök

12/1. Fejezet

Sziasztok! :))
Hatalmas dobpörgés......végre hoztam egy új fejezetet!! És igen, Isaiah szemszögéből, csak hogy még nagyobb örömet tudjak okozni nektek!
Ha tetszik a rész, írjatok, dobjatok egy+1-et vagy valahogy tudassátok a véleményeteket. 
xoxo ☺☺❤ 

Isaiah 

     A kezemet a tenyerembe temetem, és úgy átkozom Jessicát, hogy sikerült átvernie - sokadjára is. A Kate-től kapott üzenet ott virított a telefonom kijelzőjén. Te szemét állat, hogy tehetted ez Kenzie-vel? Mindent látott. Elég volt egyszer elolvasnom ahhoz, hogy tudjam, Jess piszkos kis csapdát állított nekem, és én úgy táncoltam, ahogy ő fütyült. Szégyen, erre mást nem tudok mondani. Szégyen, hogy bedőltem a szőke kis boszorka játékának, ám most megesküszöm, hogy ez az utolsó alkalom. Nincs olyan, aki mostantól elválaszthatna az én Angyalomtól, még a legfelsőbb erő sem. Az erőviszonyok megváltoztak, és épp eljött az ideje, hogy kimutassam a fogam fehérjét, Jake bármit is mond és gondol a húgával kapcsolatban. Angyal az enyém lesz, ehhez kétség sem férhet.

     Gyorsan válaszolok Kate-nek, hogy letisztázzam a dolgokat, közben azonban nem tudom lenyelni a keserű szájízt, amit a szemrehányása hagyott. Emellett azonban ott él bennem a remény aprócska szikrája is, ami azért jobb útra tereli a dolgokat. Imádkozom, hogy ne értsem félre Kate szavait, mert az összhatásból arra következtethetek, hogy Angyal is érez valamit irántam. Másképp miért zavarta volna, hogy Jessica mellett látott engem? Bele se merek gondolni, mit jelentene, ha az álmom igaz lenne. Valószínűleg kiugranék a bőrömből örömömben, aztán megcsókolnám Angyalt, amire azóta vágyom, hogy előző alkalommal ellökött magától. Az akkor kiejtett mondata azóta is ott keringett a fejemben. Nem vagyok játékszer. Sosem gondoltam így rá. Nekem mindig ő volt az egyetlen, aki befészkelte magát a szívembe, a fejembe és a lelkembe. És kerül, amibe kerül, de ki akarom deríteni, vajon ez az érzés kölcsönös-e a részéről.  A szívem hevesebben ver már csak a puszta gondolatától is, hogy ez megtörténhet. Túlárad bennem az adrenalin. Úgy akarom ezt, mint a kisgyerek a karácsonyi ajándékot.

     Visszaírok Kate-nek, aztán bámulom a kijelzőm, szórakozott simítok végig a zárolt képernyőm háttérképén mosolygó gyönyörűségen. Az elküldött üzenetemben ez áll: Hol van ő most? Ám mindhiába várok, mert nem érkezik visszajelzés, én pedig hirtelen úgy érzem, összeroskadok a milliónyi ki nem mondott kérdésem súlya alatt. Gyűlölöm a sorsom, mert olyan, amilyen, és gyűlölöm Jessicát, Jake-et, Kate-et, de leginkább magamat, mert a végletekig húztam a dolgokat, ahonnan már lehet, hogy nincs vissza. Szerintem még senkinek sem fájt így a veszteség lehetősége. Olyan érzésem támad, mintha kitépnének egy darabot belőlem, valahonnan a mellkasom tájékából. Kétségbeesetten gondolkodom, miképpen adhatnám Angyal tudtára, mit érzek iránta, anélkül, hogy elrettenteném őt. Valami nagy gesztusra lenne szükségem, amilyenekről a könyvekben olvashatnak. Mondjuk utánozhatnám Mr Darcy-t, Angyal úgyis imádja azt a könyvet. Lehetnék sokkal lovagiasabb, adhatnék neki virágot, vagy csokit, vagy írhatnék neki levelet. Csupa olyan tetteket kéne végrehajtanom, amiket nem nézne egyébként ki belőlem, hátha ezzel sikerül megfognom, különben életem végéig csak aludni fogok mellette, vagy végignézem, ahogy valaki más fogja megadni neki az áhított békességet és szerelmet. Ekkor ugrik be a tökéletes momentum arra, hogy előszedjem magamból a romantikus énemet: Jake bulija. Bár eddig megvetettem Jake-et, mert ilyen önző módon veselkedett ezzel a partival kapcsolatban, most mégis örülök neki. Pénteken végre mindent elmondok Angyalnak, hogy évek óta őrülten szerelmes vagyok beléje.

***

     A nap pocsékul telt, mert éreztem, hogy sosem szabadulhatok ki innen. a kedvemhez pedig még hozzátett Jessica önelégült, ámde a többiek számára ártatlannak ható mosolya, Kate szemrehányó tekintete, valamint Jake félbeszakíthatatlan és rémségesen idegesítő érdeklődése, hogy mégis hova tűnhetett el a húga. Egy-egy pillanatban azt hittem, megőrülök.

    Amint lehetőségem adódik rá, kimenekülök a barátaim közül, a lüktető halántékomra szorítom az ujjaimat, és azon imádkozom, hogy elkapjam Angyalt a parkolóban, de Isten csúf játékot űz velem, így mire kiérek a levegőre, már csak azt látom, amint a szerelmem beszáll Kate autójába, aztán továbbhajtanak. Még csak meg sem hallgatott, esélyt sem adott nekem, hogy bármit is mondhassak. Ezek után nem is meglepő, hogy egész nap vegetálok, és szinte nem találom a helyem a családi házunk máskor barátságos falai között. Fuldoklok. Ha a szerelem képes őrültté tenni, hát én az vagyok, mert képtelen vagyok levegőt venni Angyal nélkül.

     Jake első üzenetére ugrok, annyira izgatottá tesz, hogy végre átmehetek hozzájuk, és talán még a buli előtt szembeállhatok Angyallal, de a várt szerencsém elmarad, a dolgok pedig egyszerűen nem akarnak úgy alakulni, mint én szeretném. Ilyen, mikor képtelenek vagyunk alakítani a saját jövőnket. Úgy léptek a legjobb barátom házába, mintha ez lenne a legutolsó pillanat, hogy itt állhatok és szembenézhetek azzal a két emberrel, akik kiskorom óta az életem fontos és szerves részeit alkotják. Félelmetes pillanat, amikor átfut az agyadon, mi mindent veszíthetsz egy rossz lépéssel. Vagy azért, mert rossz emberben bíztál meg, mint én is tettem.
   – Haver, gyere csak ide – int oda Jake. A tévé előtt terpeszkedik, valami hokimeccset néz, mellette papírzacskók sorakoznak, valószínűleg tele italokkal, közben Angyal egy félreeső fotelben ücsörög, és a láttomra ellenségesen lehorgasztja a fejét. Kezdésnek remek, legalább nem néz levegőnek, ez határozott haladás. 
   – Milyen a meccs? – ülök le az Angyal melletti székbe. 
  – Nem nagyon néztem – vont vállat. – Csak rákapcsoltam, hogy ha anya hívna, tűnjünk természetesnek. Rick fél óra múlva átjön segíteni a pakolásban, aztán jöhet a többi – kacsint felém. – Úgy hallottam, Rick hozza a fősulis barátnőit is. Gondolj csak bele, micsoda fogások lesznek – mutat maga elé, mintha állna ott valaki. Angyal undorodva felhorkantott mellettem. 
   – Én is itt vagyok, ha nem zavar – néz csúnyán Jake-re. – És egyáltalán nem érdekel, hogy kit fogsz következőnek felvinni a szobádba. 
   – Csak átmeneti a rosszkedve – legyint a húga felé. 
  – De jó hosszú – vág vissza Angyal, aztán ki is alakul köztük egy szép kis vita, ami az utóbbi időben elég gyakori, mert bár Jake bocsánatot kért Angyaltól, és megesküdött, hogy mostantól minden más lesz, a terv dugába dőlt az első komolyabb megpróbáltatásnál. 
   – Na jó! – áll fel Angyal nagy haddal a szóváltás után. – Én most felmegyek a szobámba, ti meg gondolkozzatok csak tovább azon, hogyan szerezzetek még több nemi betegséget. 
Itt úszik el a második lehetőségem, hogy végre megszólíthassam, de ennek ellenére sem adom fel. Túl nagyot veszítenék vele. 


***

     Két és fél óra múlva már döng a ház a hangos zenétől és zsivajtól.  Három lányt utasítok vissza, akik lelkesen ecsetelik nekem, miként tehetnének boldoggá, de muszáj elszomorítanom őket. Aztán Jessica is feltűnik, s mint aki jól végezte dolgát, vidám vigyorral az arcán jár körbe, folyamatosan engem keres, flörtölget mindenkivel, akivel szembemegy, ez pedig végtelenül feldühít. Angyalt pedig sehol sem látom, hiába kutatom minduntalan.  Egyfajta utolsó esélyként gondolok a mai estére, úgy várom, mint egy utolsó vacsorát.  Tartok tőle, de a tehetetlenségtől csak még jobban félek. Igen, a nagy Isaiah Walker, a nőcsábász, a rosszfiú is fél valamitől, csak épp szeretem titkolni. 

     Egy idő után egyre ingerültebb leszek, leküldök két pohár sört a torkomon, a szájvizem ettől csak még keserűbb lesz. Mikor Jake végre rám akad, már a robbanás szélén állok, és ingerültségemben felemésztem saját magam. Hogy a fenében vagyok ilyen gyáva? 
   – Isaiah, na végre. Ki elől bujkálsz? – nevet rám Jake, a nevetéséből és a testtartásából arra következtetek, hogy már durván beállt. – Gyere, nézd csak, milyen csinos pipikre bukkantam. 
Követem, bár kedvetlenül, aztán meglátom azt a barna hajzuhatagot, amit kerestem, és izgalomba jövök. Végre valahára! 
   – Nézd csak, ők itt Willow és Rebekah – mutat a két tök ugyanolyan szőkeségre, akik vidáman kacarásznak és közrefogják az ittas haveromat. 
   – Örülök, hogy megismerhetlek, Isaiah – mosolyog rám az egyik, talán Rebekah, bár ki tudja. 
  – Ja, aha, én is – dörmögöm, de másfelé tekintek. Angyal a falnak van támaszkodva, domborulataira észveszejtően rásimul a dögös rózsaszín ruhája, kezében egy pohár koktélt fog, miközben nevetve beszélgetnek valamiről Kate-tel, az utóbbi lány azonban inkább szomorúan méregeti Jake-et és a két barátnőjét. 
 – Mit szólnál, ha valahol megismerkednénk közelebbről is? – lép közelebb Rebekah, igyekszik csábos pózt felvenni, de a nyelve nehezen forog. 
   – Passzolok, kösz – rázom le másodjára. 
  – Ugyan, Isaiah, kár lenne lemondani a lehetőségről – fordul hozzám gúnyosan Angyal. 
 – Honnan veszed, hogy nem egy nagyobb falatra várok? – vonom fel a szemöldököm. Angyal elvörösödik és félrekapja a fejét. Hát ez nem úgy sikeredett, ahogy terveztem. 


     Jake belekezd valami hosszú történetbe, amivel le akarja venni a lányokat a lábukról, Kate egy idő után rosszullétre hivatkozva lelép, így Angyal egyedül marad. 
   – Aztán törött bokával is megnyertem a játékot, mert a csapat minden álma ez volt. Ugye, Isaiah barátom? – néz rám Jake. Némán bólintok, de a gondolataim másfelé járnak, minden pillanatot megragadok, hogy vágyakozva nézzek az Angyalomra. Már csak a tökéletes pillanatot kell megragadnom, és talán nyerhetek is. 
  – A csapat pedig tombolt és engem ünnepelt, mert én vagyok a legjobb. Szívesen megmutatom, ha akarjátok – folytatja Jake a nem létező sztoriját. 
   – Nekem megmutathatod, ha szeretnéd – búg az egyik szőke. A másik egyetértően bólogat. 
   – Ebben az esetben, hölgyeim, kövessenek – öleli magához a barátom a két csajt, a lépcső felé terelve őket. Itt a pillanat, gondolom.

     Közelebb lépek Angyalhoz, aki nem is figyel rám, a fejét lehajtva belemerül a gondolataiba. 
    – Angyal – érintem meg a vállát, mire összerezzen. 
    – Mi van? – néz ellenségesen. 
    – Csak beszélni akartam veled – emelem fel mindkét kezem védekezően. 
  – Mégis miről akarsz beszélni? – csattan fel. – Esetleg az új kapcsolatodról szerettél volna tudatni? Vagy arról, hogy a szemembe hazudtál, holott végig sejtettem az igazat? Netán éppen arról, hogy miért van az, hogy mindenféle bűntudat nélkül mellettem alszol, aztán lépsz kettőt, és bedőlsz Jessica ágyába is, mintha semmi sem történt volna? Mond csak Isaiah, miről akarsz beszélni? – kiabál elég hangosan ahhoz, hogy páran odakapják a fejüket. 
   – Gyere velem randira – suttogom, és remélem, hogy Angyal semmit sem hallott belőle. Amikor azonban felemelem a tekintetem, és látom a megkövült arcát, tudom, hogy ezúttal se teljesült a kívánságom.                  

2017. augusztus 24., csütörtök

11.Fejezet + Névcsere

Sziasztok! ❤☺
Új fejezetet hoztam nektek, aminek remélem örültök. Ezzel egy időben szeretném lerántani a leplet egy másik fontos dologról is. A minap végre rávettem magam, és úgy döntöttem, megváltoztatom a nevem. Így debütáltam Writer Girl-ből C. R. Claudiává. Nem is tudom, mi vett rá erre, az elején még elég bizonytalan voltam, hogy felvállaljam-e önmagam, az idővel azonban a rengeteg lelkesítés meghozta a gyümölcsét, most már képes vagyok bármiféle álnév nélkül is írni nektek. Remélem, írói álnév ide vagy oda, azért továbbra is szeretni fogjátok az írásaimat.
UI. Köszönöm a rengeteg megtekintést, alig három rész alatt 2000+ megtekintéssel gazdagodtam. Elképesztően imádlak titeket!!
Hatalmas puszi és ölelés nektek! 👄❤❤    

Mackenzie

     A felejtsük-el-Isaiah-Walker-létezését hadművelet ma hivatalosan is kezdetét veszi. Illetve, ha pontosabbak akarunk lenni, már tegnap délután sikerült őt kizárnom eléggé ahhoz, hogy mára elég erőt gyűjtsek ellene. Először is, levegőnek néztem egész nap, hiába lófrált nálunk. Aztán azt a tényt se felejtsük el, hogy az ablakot is becsuktam, még a zárat is rákattintottam, így ha akart volna, se jöhetett volna be a szobámba. Pláne nem mellém! Tény, hogy rémálmok gyötörtek ennek következményeként, míg anya be nem mászott mellém, neki pedig sikerült valamennyire lenyugtatnia. Egyébként is, ha reálisak akarunk lenni, ideje lenne már elengednek az apás ügyet, jó ideje annak, s azóta fel se bukkant. Nincs most mitől tartanom, kivéve persze, hogy valaki jól összetöri a szívem. Azt viszont nem fogom engedni, hogy Isaiah Walker legyen ez a valaki, akkor nem, ha ittlétem végéig néznem kell, hogy hetyeg minden kis nőjével. Nem leszek én az a sarokban kuporgó, zsepiket telesíró lány, aki elnézi, hogy ez a bizonyos  srác köré csavarodva ébredjen minden reggel, hogy aztán elszórakozzon egy másik, "minden jó pasinál megfordultam már legalább egyszer" lánnyal.

     Már ezzel az elhatározással sétálok le a lépcsőn. Ezúttal új lány vagyok. Vagy legalábbis igyekszem az lenni, de az akarat egyértelműen bennem van. Ezen az sem tud változtatni, mikor a konyhába érve Isaiah szomorú kiskutyaszemeibe kell néznem, hidegen elfordulok és figyelmen kívül hagyom őt, ahogy eredetileg terveztem is. Szinte hallom, ahogy felnyüszít, már ha minden áron egy kiskutyához hasonlítom. Egy pont új Mackenzie-nek.
   – Kenz, anya délután itthon lesz, azt akarta, hogy tudd – szól Jake a hűtő mellől, kezével egy müzliszeletet nyújt felém. Összeszorul a szívem a gesztus láttán. Kiskoromban ez volt a kedvenc édességem, még a bátyám adagját is elcsentem, és a ház előtti fán elfogyasztottam. 
   – Oké, kösz – válaszolom a szeletembe harapva. 
 – És arról is szólni akartam, hogy mivel a csapatunk nyert a legutóbbi meccsen, szeretnénk valahol megünnepelni és anya pénteken repül is vissza, úgyhogy... 
Nem fejezi be a mondatot, de tudom már a végét, és hogy tisztába tegyük a dolgokat, kicsit sem örülök neki. 
   – Nem! – kiáltok fel. – Nincs az a pénz. Nem rendezhetsz bulit, mert akkor megint takarítónőt kell játszanom utánad és a részeg, tapizós haverjaid után. A hokimuffokat pedig ne is említsem. Szó sem lehet róla – toporzékolok. 
   – Ugyan már, úgy viselkedsz, mint egy hisztis kisbaba – sértődik meg Jake is. Akkor sem fog meghatni engem. Gyűlölöm, mikor bulit rendez, ő is tudja, mennyire érzékenyen érintenek engem, és mégis megteszi. Ennyit a kedves és gondoskodó bátyó szerepéről, már el is tűnt a havason. 
  – Nem érdekel. Elmondom anyának – fenyegetőzöm az utolsó aduászommal. Remélhetőleg bejön, így Jake letesz az ötletéről. – Egyébként is, miért nem rúgtok ki a hámból Isaiah házában. Nála ez már fel se tűnne – hadonászok a levegőben, hogy erősebb nyomatékot adjak a mondandómnak. 
    – Mi? – szól most az említett is. – Mi az, hogy nálam fel se tűnne? 
   – Ugyan már, Walker, komolyan az után akarsz szenteskedni, hogy csaknem szállodát nyitottál a szobádban? – fintorgok, miközben csak úgy köpöm feléje a szavakat. – Jessica is jobban örülne, ha közelebb lenne az ágy. 
   – Mi köze van most Jessicának ehhez? – értetlenkedik Isaiah. 
   – Azt már csak te tudhatod – vonok vállat tettetett kedvességgel, a hangomból csöpög a gúny, aztán kizárva a másik kettőt az asztalhoz ülök és nekikezdek a reggelimnek. Ez máris jobban tetszik. 
   – Csak hogy tudd, most nagyon haragszom rád – motyogta Jake nekem, mire csak megvontam a vállam. Az élet nem mindig azt hozza, amiben reménykedünk, és egy pillanatban fel kell ébredni és szembenézni a realitással, még akkor is, ha néha fáj és visítani tudnál emiatt, de ha végre kinyitod a szemed, képes leszel minden apró kis dolgot értékelni. Ez a momentum pedig tökéletes ahhoz, hogy Jake is rájöjjön, nem egy mesében él, ahol ő a herceg, én pedig a szótlan, mindenre bólogató mosogatólány. 

     A kitörésemnek hála persze a jókedv odalett, az autóban pedig fojtogató csend uralkodott. Én mérges voltam, Jake sértődött, Isaiah pedig látszólag megbántott. Egy időben azt éreztem, hogy soha nem érünk az iskolához, ironikus módon most az jelentett örömöt, hogy suliba mehetek, holott máskor menekülni tudtam volna. Azt is tudom, hogy szembe kell néznem Jessicával, látnom az önelégült mosolyt az arcán, ahogy rám néz, miközben a csápjait Isaiah köré fonja, én meg végig fogom nézni, s mosolygok rájuk, hogy kimutassam az erőviszonyokat. Ha egyet megtanulhattam a rengeteg csalódás után, az az, hogy rájöjjek, mikor érdemes visszavonulni, és - bár látszólag feladom a küzdelmet - nyerni. Hatalmas súlyt éreztem leesni a vállamról, mikor kiszállok a négykerekű járműből, belélegezve az autók után maradt gáztól egészségtelen levegőt. Istenem, nem hittem volna, de boldogabb se lehetnék, hogy a börtönöm látom, suhan át az agyamon. Őszintén kezdek félni önmagamtól, ezek az önkéntelek kis reakciók nagyon nem illenek hozzám. 

   Megindulok az ajtó felé, hadd érje el az osztályom, ott pedig  valamivel biztonságosabban érzem magam. Az első csengő megszólal, erre mindenki tolakodni kezd, hogy a másodikig beérjenek a terembe. Valaki erőszakosan odébb lök, közben belekönyököl az oldalamba. Halkan felszisszenek, ezzel egy időben egy dühös hang felkiált a hátamban. 
   – Hé, nézz szét jobban, mielőtt én kényszerítelek rá. 
Behunyom a szemem a hangra, a tiszteletlen alak pedig a szemét lesütve kér bocsánatot, mielőtt sietősen igyekszik eltűnni Isaiah elől. 
   – Meg tudom védeni magam – motyogom a ,,megmentőmnek'', és fordulok is el előle. 
   – Tudom, de nem nézem tétlenül, hogy valaki illetlenül bánjon veled – vágja rá Isaiah, s akaratomon kívül mellém szegődik. – Tegnap óta furcsa vagy. Angyal, minden rendben veled? – kérdezi, aztán szétnéz, majd egy viszonylag nyugodt szekrénysorhoz húz. – Zárva volt az ablakod tegnap. 
   – Én magam zártam be, tehát tudom – nézek a szemébe, az övé elkerekedik. 
   – És miért? 
   – Mert – szegem fel az állam. – Senki életében nem leszek a második. Annál többre becsülöm magam. 
Isaiah hátrahőköl és eltátja a száját, aztán becsukja, majd megint kinyitja, mintha mondani akarna valamit, végül mégsem teszi. Ellöki magát mellőlem, én pedig hirtelen fázni kezdek, az kívánva, bárcsak visszatérne. Nem, nem akarom! El akarom felejteni! 
   – Nézd, semmi gond. Őszintén. Ez a te életed, te ilyen vagy és nem kell azt tetetned, hogy megváltozol – rázom meg a fejem, még egy mosolyszerűséggel is megpróbálkozom. Fájnak a szavaim, de megteszem, mert ezt kell tennem. – Maradjunk inkább barátok, mint ezelőtt. Az lesz a legjobb, és a barátnőd sem akar majd levadászni miatta.   

     Indulnék a szekrényemhez, remélem, hogy ezzel lezárom a beszélgetést Isaiah-val, de ő nem hajlandó annyiban hagyni ezt, és jön utánam továbbra is. 
   – Jessicáról beszélsz? Ő nem a barátnőm – bizonygassa. 
Persze, gondolom, mikor kiveszem a könyveimet a szekrényemből. 
   – Komolyan mondom, nincs senki – ragadja meg a kezem és fordít magához. Elkap a hányinger az erőszakos érintés nyomán. Pont mint apa esetében. 
   – Isaiah, bébi, jössz? Csengettek – lép ekkor oda Jessica, gyilkos szemeket meresztgetve rám. Választ sem várva elrángatja tőlem a fiút, aztán belekarol, szinte lóg rajta, és miközben az osztályok felé vonszolja, hátrafordulva odatátog felém egy mondatot.
   – Ő az enyém. 
  –  És ezt ő is tudja, Isaiah? – kiáltom utánuk. Jessica mérgesen visszafordul, láthatóan meg akar ölni a tekintetével. Isaiah szólni akar valamit, ám nem várom meg, előkapom a tancuccom, becsapom a szekrényem ajtaját és megindulok a saját termem felé, kettesben hagyva a tökéletes párocskát. Elvégre ők olyan tökéletesen passzolnak egymáshoz. Akkor én miért is kavarjak bele? Mégis, egész idő alatt érzem Isaiah pillantását a hátamon. 


Isaiah

   – Gyere már, bébi – ránt egy nagyot rajtam Jess, amitől kiesek az egyensúlyból, és akaratom ellenére is nekidőlök. Jess, tökéletesen kihasználva a helyzetet, kéjesen dorombolva hozzám préselődik. Komolyan. Dorombol, mint valami szerencsétlen, figyeleméhes macska. Angyal befordul a sarkon, aztán eltűnik a szemem elől. A mellkasomba éles fájdalom nyilall. 
   – Komolyan, Jessica, erről le kell szoknod – rázom le magamról a kezeit. – Először is, nem vagyok a bébid. Másodszor, mivel nem vagyunk együtt, szokj le arról, hogy féltékenységi rohamot rendezel, mikor egy másik lánnyal látsz. 
   – De lehetnénk – nyafog, a körmeit a bőrömbe mélyeszti. – Év eleje óta próbálom elmondani, hogy szerelmes vagyok beléd, de te még csak felém se nézel.  Hiányzol. Olyan jók voltunk együtt. 
   – Jess, mi ketten csak egy dolgot csináltunk, abból pedig nem lesz kapcsolat. Ezt el kell fogadnod – próbálom megértetni vele az álláspontom. Lebiggyeszti az ajkát és sértődötten csücsörit. Nagyon idétlen egy mozdulat, olyan, mint egy mérges kacsa. 
   – De vele más vagy – int a fejével arra, amerre Angyal is elment. 
   – Angyal fontos nekem, egész kiskorunk óta ismerjük egymást. Ez egészen más vele, mint másokkal. 
   – Angyal – morogja maga elé, aztán felemeli a fejét, a szeme pedig könnyes lesz. – Angyalnak nevezed őt. Senki mást nem becézel így. Szereted azt a lányt, igaz? 
Nem felelek, de mindent láthat a szememben, mert megrázza a fejét, megtörli a szemét, aztán bólint egyet, s így szól:
   – Értem. Így már minden világos. Bár azelőtt szóltál volna, hogy szépen kihasználtál. 
Elcsörtet, magamra hagy a már megüresedett folyosón. Sóhajtva megvakarom a fejem, és indulok is a saját dolgomra.

     Lassan telnek a percek, a mutatók vánszorognak az óra számlapján, közben azon eszem magam, vajon Jessica elkotyogja-e magát arról, amit tőlem megtudott. Ha nap végére egy útszéli árokban találom magam, valahol a város végében, miután Jake félholtra ver és ott hagy elvérezni, akkor már biztos lehetek a dologban. Ha pedig mégsem szólja el magát, az előtt kell lépnem, hogy bosszúból mégis megtenné. Van egy olyan érzésem, hogy ezt nem hagyja annyiban, s tartok tőle, hogy bántani fogja Angyalt valamilyen módon. Ismerem Jesst, veszteséget nem hagy megtorlatlanul. Őszintén sajnálom, hogy megbántottam, de képtelen lennék adni neki valamit, mikor a szívem másé. Az én szívem pedig azóta egy Mackenzie Morgan nevű lányé, hogy kis pelenkásként megpillantottam őt a szülinapi bulimon. 

     Két óra eltelik. Matek és biológia. Újabb kettő ebédszünetig, aztán három, míg hazamegyünk. Így átgondolva nem is olyan hosszú, na de nem akkor, mikor tűkön ülsz. Ki gondolta volna, a nagy Isaiah Walker retteg valamitől. Most a tesi következik, ahol egy kicsit kiereszthetem a gőzt. Valószínűleg megtámadom a bokszzsákot, aztán addig püfölöm, amíg elfelejtem a  kínos közjátékot a nagyot akaró szőkeséggel. De amikor eszembe jut, hogy Jake-kel leszek egy helyre összecsapva, összeszorul a belsőm. Úgy érzem, elárulom a testvériségünket, pedig csak szerelmes vagyok a húgába. Mégis, ketten esküdtünk meg, hogy mindenkit távol tartunk Angyaltól, aki nem neki való. Ha valaki, hát én igazán megégethetem őt. Jake kiakadna abban a pillanatban, hogy egy mondatban említeném a húgát és a kapcsolatot a saját nevemmel. 

     Magamra rángatom az edzőruhám, elkapok két kesztyűt és odavágok a zsáknak. Megnyugtató érzés. Zsinórban adogatom a második és harmadik ütést is. A zsák elrepül. Négy. Öt. Hat. A frusztráltság mintha engedne egy kicsit. Hét. Nyolc. Kilenc. Angyal arca jelenik meg előttem. Érte érdemes küzdenem. Érte még a Jake-kel való szoros barátságom is feladnám, csak egy napot eltölthessek vele. 
   – Minden oké, haver? – szólal meg a hátamban Jake. Nagyot ugrok a hangjára. Ó, ha tudná, épp mi járt a fejemben. – Úgy nézel ki, mint akinél anyuci első alkalommal találja meg valaki melltartóját.
   – Minden oké – dünnyögöm. – Csak Jess történt. 
   – Ne már – kacag fel a haverom. – Tőle vagy úgy ki? 
   – Aha. Ma letámadott a folyóson. Újabban szerelmes belém. Azt mondta, próbálkozzunk meg egy kapcsolattal. Mikor meg leállítottam, sírva elrohant
  – Abból a csajból minden kitelik, kár is törődnöd vele. Előfordulnak nála ez ilyen rohamok, ha nem kapja meg azt, amit akar. Bocs, haver, de most te vagy a kirakati hús a vásárlási listáján. 
   – Ja. Bár ne így lenne – dörzsölöm meg az orrnyergem. 
  – Á, tegyél rá. Megbeszéltük a srácokkal a programot, pénteken buli lesz – dörzsöli össze a kezét. 
   – Angyal nem azt mondta, hogy nem egyezik bele? – vonom fel a szemöldököm. 
   – Úgyis meggondolja magát a hét végére. Akkor meg minek halasztgassam az egészet? 
Düh kap el, ahogy a legjobb barátom így beszél a testvéréről. Jake meglássa rajtam a változást, de egyértelműen félreérti az arckifejezésem. 
   – Nyugi, tesó, Jess idővel megbékél a helyzettel – veregeti meg a vállam. –  Ha pedig nem, a bulin majd felszedsz valami kiscsajt, aki eltereli a figyelmed. 
Csakhogy nekem nem valami kis kaland kell. 


***

     Hatalmas sóhaj szakad fel a mellkasomból, mikor megszólal az ebédet jelző csengő. Remélem, Jake-nek igaza van, Jessica pedig lenyugszik. Nem szeretnék megverni egy lányt. Pedig ha pletykálkodni kezd, előfordulhat, hogy betömöm a száját egy krétaporos ronggyal a kémia teremből. 

     Bedobom a füzetem a táskámba, majd megindulok az ebédlő felé. Végre újra láthatom a csajom, ettől vigyorogni támad kedvem. 
   – Isaiah – szólít meg valaki csendesen. Nagyot dobban a szívem, azt hívén, hogy az angyalom áll mögöttem, de csalódnom kell, mikor barna helyett kék szempárral és szőke, hullámos hajfürtökkel találom szembe magam.  
   – Miben segíthetek, Jessica? – morgom kedvetlenül.
 – Csak elgondolkodtam azon, amit a reggel mondtál – feleli, közben egy tincsét csavargatja. Megáll bennem az ütő. Ó, ne, biztosan mindenkinek elmondta a titkom. Ideje imádkoznom. Hogy is van a Miatyánk? Ilyenkor nagyom jól jönne. 
   – És? – suttogom félve. 
 – És igazad van. Nem erőltethetek rád valamit, amit nem akarsz – vallja be. Megkönnyebbülök ettől. – Szeretnék bocsánatot kérni, mostantól békén hagylak. Megérdemled a szerelmet. 
   – Köszönöm – bólintok. 
   – Csak, mielőtt elmész – kap még egyszer utánam. – Kérhetek egy utolsó ölelést? 
Választ sem várva hozzá, lép, karjait a nyakam köré fonja, a fejét pedig a nyakamra fekteti. Kezemet a derekára helyezem, készen,. hogy eltoljam magamtól, mikor túl sok lesz. Közben ismét Angyalt képzelem magam elé, és máris sokkal élvezem a helyzetet.          
          
Mackenzie

     Alig hiszek a szememnek. Ott állnak, ketten, mint a szerelmes párocskák, egymásba csavarodva. Könnyek csipnek, alig tudom visszafojtani őket. Pedig nincs mitől meglepődnöm, ez már várható volt. 

     Jess szőke feje Isaiah vállán pihen, aranyló fürtjei beborítják a srác pólóját. Isaiah a lány csípőjén pihenteti a kezét. Olyan bensőséges ez a pillanatuk, hogy én szégyenlem magam, amiért itt állok és nézem őket.

     Másfelé pislantok, belülről beleharapok a számba. Vér izét érzem a nyelvemen. Ezzel egy időben valami nedves fut végig az arcomon. Könnyek, döbbenek rá. Idegesen letörlöm őket, a durva mozdulattól tudom, hogy ki fog pirosodni a szemem, de nem érdekel. Becsapva érzem magam, és hihetetlenül csalódott vagyok. Isaiah a szemembe hazudott, azt állította, senki sincs az életében. Reggel még úgy bánt velem, mint akinek fontos vagyok, mikor megvédett, most pedig az arcomba tolja a boldogságát Jessicával. Jó, pont nem nekem üzen ezzel, mert fogadok rá, hogy e minutumban még csak rám sem gondol, de akkor is fáj. Újabb könnycseppet törölök le a szeme alul. 

     Elindulok a párocskával ellentétes irányba. Nincs az a pénz, amiért én végignézném, ahogy ezek ketten előttem édelegnek. Nincs barátnője. Vettem észre, gondolom, és belököm a könyvtár ajtaját.      

2017. július 24., hétfő

10.Fejezet

Sziasztok! ❤❤👄
Új fejezettel kedveskedem nektek, igaz, ez mintha egy kicsit rövid és összecsapott lenne, ezt nézzétek el, de a jelenlegi állapotomban nem tudok másmilyen minőséget írni. 
Ha tetszik, írjátok meg alul, vagy jelezzétek egy 👍 segítségével. 
További szép napot,
Writer Girl ☺

Mackenzie

     A Jake-kel való beszélgetésem után úgy tűnt, a dolgok kezdenek a jó irány felé haladni. A bátyám egyre több időt töltött velem, végre igyekezett úgy alakítani a terveit, hogy én magam is beleessek, és bár eléggé esetlen volt a törődése, mégis minden nap minden pillanatában megmelengette a szívem, hogy ott volt mellettem. Néha még az oly sokat emlegetett déjà vu érzés is előbújt belőlem, hogy végre visszatértünk azokhoz az időkhöz, mikor Jake, én és Isaiah voltunk a világ ellen. Végre béke honolt a ház felett, nyugalom és szeretet, még akkor is, ha sokszor kirázott a hideg, amikor egyedül maradtam egy-egy helységben. Mindemellett tegnap kaptuk a hírt is, hogy anya ma végre hazaér, tűkön ültem, úgy vártam, hogy anyu belépjen az ajtón, én pedig jól letámadhassam őt, megfojtva a szeretetemmel, kiöntsem a lelkemet, elmondjam minden bajomat, mindent, ami eddig ott belül lappangott és szinte  szétfeszített. Anya azt írta, hogy három körül fog megjönni, addigra már mint kisorakozunk a kanapéra, az ajtó nyílását lesve. Bár Jake nem mutatja, azért kiolvastam a szeméből, hogy épp annyira várta már ezt a pillanatot, mint én. Titokban azért ő is egy elveszett kis lélek, csak egy valamivel erősebb páncélba bugyolálva, ezért bírja nálam tovább. Emellett ő képes elengedni a rosszat és csak a mának élni. Jómagam azóta is hordozom a múltban szerzett sebesüléseimet, mint a katonák a háborús sebeiket, amiktől képtelenek megszabadulni még idők múltán sem. S végül azt se feledjük el, hogy a bátyám bárkire számíthat az iskolán belül és kívül is, annyi ember felnéz rá, isteníti őt és lesi minden szavát, míg engem legjobb esetben is csak megnéznek és kikerülnek a folyosón.

     Szinte letámadom anyut, amikor ő belép az ajtón, a nyakába ugrom és teljes erőmből magamhoz szorítom, ő pedig csak nevet ezen, közben pedig levegő után kapkod, de visszaölel és puszit nyom a hajamba.
    – Szia, szívem – simítja végig a két orcám, mindkét felére cuppant egyet. 
   – Úgy örülök, hogy végre megjöttél – csacsogok neki, legszívesebben pedig ugrálnék örömömben, hogy végre nem leszek olyan szörnyen magányos. 
    – Én is örülök, hogy látlak, Kenziekém – lelkesedik hasonlóan. 
   – Hohó, Kenz, ne sajátítsd ki csak magadnak – lép oda Jake is, aztán félretol, hogy most ő férkőzhessen oda. 
   – Jake, tisztára férfi lettél, amióta elmentem. Minden rendben folyt nélkülem? – kérdezi anya, vicces, ahogy alig tudja megölelni a bátyámat, lévén Jake jóval magasabb és izmosabb lett, mint mikor utoljára látta. – Ó, és nézd csak, hát nem Isaiah Walkert köszönthetem itt? Azt a mindenit, hisz igazi szívtipróvá váltál! Csak össze ne törd az én Kenziekém szívét! – lép most a családunk utolsó ,,tagjához". 
  – Ne aggódjon, Mrs. Morgen, eszemben sincs – kacag Isaiah, közben pedig egy pillanatra rám pillant. Csak egy apró tekintet az egész, de ebből kiolvashatom a szeméből, hogy tényleg nem akar engem megbántani. Kár, hogy ennek ellenére megteszi, méghozzá elég gyakran. Azóta se feledtem el, mikor egyszerűen a szemembe mondta, hogy nem érek annyit, hogy Jake-kel szembeszálljon értem. 
    – Leila, bogárkám. Mondtam már, hívj Leilának, különben sem vagyok olyan öreg. 
Ezen mind mosolygunk, csakhogy a vidám percek azonnal véget érnek, mikor anya hirtelen elkomorodik, s úgy néz szét a szobában, mint az anyatigris támadás előtt.  
   – Szükségünk lesz egy komolyabb biztonsági rendszerre. Édesem, minden rendben van veled. Hallottam, hogy megviselt a dolog – néz rám aggódóan. Idegesít, hogy a dolog helyett nem nevezi inkább nevén a történeteket. Betörés. Nem dolog. Valaki szánt szándékkal behatolt a házunkba és tudatosan mindent tönkretett. Célpontok voltunk, nem véletlen áldozatok. 
 – Minden oké – vonok vállat. – Ami elmúlt, elmúlt. Nem érdemes állandóan ezen filozofálni. 
   – Azért, ha van valami, én itt vagyok, és maradok is – teszi a kezét a karomra, szeméből sugárzik a szülői idegesség. Persze nem lehetek rá dühös, ő itt sem volt, de mégis, azért cserbenhagyottnak érzem magam, és ez szürreális. Azért mégis ott motoszkál bennem, hogy ha anya nem dönt úgy, a munkáért messze elutazik, hogy csak félévente lássuk a másikat, akkor nem történne meg az, ami megtörtént. 
   – Jó, ez most egy megható pillanat kéne legyen – szól közbe Jake. Hálásan nézek rá. – Inkább örüljünk egymásnak. Gyere, anya, annyi mesélni valónk van. Csak győzd majd hallgatni őket. 
Erre szerencsére mindenki másfele kezd figyelni, a beszélgetés pedig elhalasztódik, legalábbis egyelőre. Azért tudom nagyon jól, hogy nem fogom megúszni a faggatást, így vagy úgy, de anya alkalmat kerít rá. A kérdés csak az, hogy meddig vagyok képes kikerülni ezt. 


***

     Másnap reggelre valamivel jobb hangulatban vagyok, meg is nyugtattam magam, ezért az összes ellenkezés ellenére is, ami anya és Jake felől érkezik, elhatározom, azért is bemegyek az iskolába, hogy valamivel lefoglaljam magam. Nem láttam Isaiah-t tegnap este óta, miután elment tőlünk, és hogy mellettem aludt volna, arra nem tettem volna rá a fejemet. Azt se tudtam, hogy vagyunk most egymással, mindig is ez a ,,se veled - se nélküled" kapcsolat volt a dominánsabb, csakhogy eléggé megromlott minden, miután Isaiah megalázott, és most csak még jobban összezavarta a fejem, mint eddig. Ezek után a tegnap úgy tűnt, mégiscsak törődik velem, de nem lehettem teljesen biztos. Látni akartam,  ő hogyan áll hozzám, még ha csalódnom is kell,, legalább letisztázódik minden, utána pedig nem lesznek se titkok, se kétkedések. Csak ezért is megérte kikászálódnom a paplan puha öleléséből. Elvégre mindenki azt hajtogatja, hogy az igazság a legfontosabb erény, mindenek előtt áll és mindent megkönnyít. Akkor hát hadd könnyítse meg az én szívemet is! 

     Hosszú percekig áztatom magam a forró zuhany alatt, pedig a viz nem moshatja le a félelmet és szorongást. Csak akkor szállok ki, mikor már a bőröm rákvörösre vált és fáj, utána pedig komótosan készülni kezdek. A kinézetem a lelki állapotomat tükrözi: fekete felsőt veszek, sötét farmert és fekete teniszcipőt, a hajammal nem is foglalkozok, csak hagyom szabadon lógni. Búskomor külsőmhöz búskomor ábrázat párosul. A régi Mackenzie visszatér, pedig csak alig ment el egy rövid időre. Pedig ez így szokott menni nálunk, pontosabban nálam fele, ha valami egy kicsit is jobban alakul, egy másik esemény tönkre kell tegye a cseppnyi jót is. 
   – Kicsim, talán tényleg maradnod kellene – aggodalmaskodik anya, amikor leülök a silány reggelim mellé. 
   – És idegbetegségbe kergessem magam? – kérdezek vissza. – Akkor már legyen, mivel foglalkoznom. Te is tudod, hogy itthon úgyse bírnám. 
Elhúzza a száját, látom, hogy tiltakozna, de aztán megenyhül és enged. Azonban mielőtt kimennék az ajtón, így szól:
   – Mackenzie, jobban örülnék, ha keresnél magadnak egy kis segítséget. Csak hogy kibeszéld magadból a gondolataidat. Nem csak a mostanit...
Válasz nélkül becsapom az ajtót. Nem vagyok őrült, nem fogok egy semmire se használható pszichológusnak a gondjaimról dumálni, főleg nem apáról. Azt meg soha senki nem fogja megtudni, hogy attól rettegek, a mostani eset mögött is apa rejtőzik. Annyira még nem süllyedtem alá, hogy ezt megtegyem, és valószínűleg sose fogom. SOHA. EBBEN. AZ. ÉLETBEN. Akkor inkább tituláljanak bolondnak, a hírnevemen már úgyse ront, se nem javít. 

     Isaiah a kocsiban vár, ma nem jön be hozzánk reggelire. Az ő arcán is komorság tükröződik, a gondolataiba van mélyedve, ezért nem is vesz észre minket, csak mikor Jake bekapcsolja a rádiót. Homloka ezer ráncba szalad, az ajkát összeszorítja, és ahogy rám néz a visszapillantóban, úgy néz, mint aki sürgősen beszélni akar velem, méghozzá most azonnal. Ez egy kis reményt kezd el érlelni bennem, apró ugyan a szikra, de ott van. Döbbentem konstatálom, hogy igenis érdekel, Isaiah hogyan gondol rám, mint barátra, a barátja kishúgára, vagy mint a lányra, akivel éjjelente egy ágyban alszik. A kérdés csak annyi, vajon van-e átmenet a három viszony között. 
   – Teszünk egy kis kerülőt ma, ha nem gond – szólal meg aztán, mikor elindulunk. Jake érdektelenül bólint, ő is más világon jár éppen, én azonban kíváncsian pillantok ki az ajtón, hogy merre haladunk. Nem hiszek a saját szememnek, mikor rájövök, merre visz az utunk. Ez nem lehet igaz, gondolom, mikor lelassítunk Jessica háza előtt. Csak Jessicát ne! Pont ő nem hiányzik a mai napon. Az pedig még meglepőbb, hogy Isaiah nem csak megáll, de ki is száll a kocsiból, úgy várja a szőkeséget. Most mégis mit csinál? És miért teszi ezt velem?


     Jessica szinte szárnyal, mikor odalibben hozzánk és egyenesen Isaiah nyakába veti magát. A torkom összeszorul, úgy szemlélem a jelenetet. A pióca az ajkát Isaiah arcára nyomja, ő pedig nem ellenkezik ez ellen, csak áll ott, és hagyja,hogy a szívem percről percre jobban és jobban összetörjön a látottakon. 
   – Szia, cukorfalat – nyávogja Jess, körmeit Isaiah karjába mélyesztve. Remek, most meg épp megjelöli a területét. Mi lesz ezután, egymásra vessük magunkat, mint a vadállatok?töprengek. Vajon mit szólna a hercegnő, ha tudná, hogy a pasija éjjelente  merre császkál? – Nem jöttél át az este, pedig megígérted - gügyög idétlenül.   
Hogy mi?? El se hiszem, hogy mit hallok. Mit ígért Isaiah ennek a libának? Szinte hallom a reccsenést, ahogy összerezzenek, a döbbenettől, a fájdalomtól vagy a csalódástól, nem tudnám megmondani. Az viszont a kész tény, a két szememmel észlelem, hogy ez a kettő között sokkal több van, mint én akarnám. És mi van, ha összejöttek? rettegek. Nem élném túl, ha Isaiah-t Jess mellett látnám. Vagy, ha arról van szó, bárki más mellett. 

     Innentől a napom csak egyre rosszabb és rosszabb lesz. Mivel a bátyámé az anyósülés mióta csak megvan ez a jármű, Jessica kénytelen hátul letelepedni mellém. A lehető legtávolabb húzódunk egymástól, én a jobb felén, ő a bal részen, gyűlölködve méregetjük a másikat. Egyetlen alkalom volt, mikor Isaiah rám nézett a tükrön keresztül, de azonnal elfordítottam a fejem, kizárva őt teljesen. Jessica egész idő alatt flörtölt vele, puszikat küldött és kacsintgatott neki, engem mindeközben a hányinger kerülgetett, a szemembe pedig könnyek gyűltek. Ennél nagyobb hátba szúrást se kaptam még senkitől, mint most attól a fiútól, akire mindeddig támaszkodtam. 

     Amint megérkezünk, Kate után kutatok, nézem őt mindenfelé, szinte elsírom magam, annyira vágyom most a társaságára. Nemcsak vágyom a társaságára, szükségem van rá. Úgy, mint a levegőre. Eszeveszett módjára kapkodom a fejem a barátnőm után, nekimegyek egy-egy embernek, ők morognak valamit az orruk alatt, de nem figyelek. Amikor végre megtalálom a keresett személyt, szinte a karjaiba vetem magam. 
Ő magához szorít, érzi, hogy valami nincs rendben most velem. 
   – Hé, rendben vagy? –tol el egy kicsit magától. Erre a mondatra ömleni kezdenek a könnyeim, szipogok, kapkodom a levegőt, remegek, úgy mesélem neki, mi nyomja a lelkemet. Elmondok mindent, kezdve a betöréssel (amiről már tudott, ahogy a fél iskola is), aztán a mait, Jessicát, azt, hogy mennyire fáj ez nekem, kiöntöm az egész szívem, Kate pedig türelmesen végighallgatja, és mikor végzek, még egyszer szorosan magához húz.
   – Jaj, nyuszóka. 
Ennél értelmesebbet most én se tudnék kibökni. 


***

     Egész nap egy élőhalotthoz hasonlatosan mozgok. Mindent gépiesen teszek: szótlanul ülök az órán, szótlanul pakolok el, némán sétálok végig a folyosón. Zombiként megyek az ebédlőbe, robot módjára eszek, senkivel és semmivel se törődve lapátolom magamba az ételt, aztán felállok és kimegyek. Semmi érzelem. Kifogytam, kész, nem bírom tovább. Azt hiszem, ilyen, mikor az ember legbelül üres. Kate a lelki támaszom ez idő alatt, az ebédlőben csendesen szorongatja a kezem, miközben Isaiah és Jessica egy tálcáról esznek, Jess pedig képtelen elszakítani a száját a fiú bőrétől. Visítani akartam, toporzékolni, rá akartam vetni magam és széttépni, ehelyett nem tettem semmit. Ha Isaiah őt választja, hát legyen. Igaz, elvesztettem ezt a csatát, de a háború akkor is az enyém lesz, ha belerokkanok. Az mégsem kerüli el a figyelmem, hogy Jake furán méreget engem az asztalnál, előbb a párocskára, aztán rám tekintve. Akármit is szűr le a helyzetből, nem tetszik neki, mert ökölbe szorul a keze és rángani kezd az izom az összeszorított állán.

     A nap végéig vegetálok. Azt hiszem, így nevezik ezt az átmeneti állapotot. Kate felajánlja, hogy hazavisz engem, én meg élek a lehetőséggel. Kifele indulok az ajtón, mikor a legkevésbé kívánt személy megtalál engem és szó nélkül elállja az utam.
   – Angyal, beszélnünk kell – közli egyszerűen. 
   – Nem, nem kell – suttogom., Ennél többet nem tudok kihozni magamból. 
   – De igen. Ez fontos – akadékoskodik tovább. 
Megrázom a fejem, tekintetem a földre szegezem, a cipőm orrát bámulom, holott semmi érdekes sincs benne.
   – Figyelj, Angyal, ez nem az, amin....
  – Ó, hát itt vagy – jelenik ekkor meg Jess, félbeszakítva a beszélgetésünk. Vagyis az egyoldalú társalgásunkat, hogy pontosabb legyen a megfogalmazás.  – Nincs, aki hazavigyen. Csak nem itt akartál hagyni, te kis huncut? – nevet rá a szőkeség, ujjaival végighaladva Isaiah izmos karján. – Akarsz valamit? – fordul hozzám stílust váltva. 
  – Nem – nézek fel. – Többé semmit – célzom a szavaimat Isaiah felé. Az említett arcából kifut a szín és könyörgően mered rám. Nem hatnak meg a kiskutya szemei, már ismerem az igazi oldalát. Elindulok kifele, a lépcső alján még egyszer visszanézek. A tökéletes pár ott áll, ahol voltak, egyikük se mozdul. Jessica épp valamiről csacsog, de Isaiah felé sem hederít. Épp engem néz, arca kétségbeesett és esdeklő. Kizárom a sajnálatot, eltorlaszolom a szívem, s úgy indulok tovább, hogy új emberré válok. Egyszer s mindenkorra elhatározom, hogy örökre megszabadulok Isaiah Walker bűvkörétől.       

2017. július 7., péntek

Új blog!!


Sziasztoook! Újonnan jelentkezem errefelé, mert hát nem haltam meg. Ahogy a címből is látszik, egy ÚJ ÚJ ÚJ blogról lesz szó itt, mivelhogy befejeztem a Visszhang történetem, és nem tudtam megállni, újjal helyettesítem. Ez a történet is egy cuki kis szerelmes, romantikus, izgalmas dolognak indul, remélem, sikerül is ezt kihozni belőle. Itt a fülszöveg: 

Egy nap apa azzal állított haza, hogy lesz egy vendégünk az ünnepekre, ez a vendég pedig történetesen nem volt más, mint a volt barátnőjének a fia. Amikor a srác belépett az ajtón, azt hittem, menten megáll a szívem. Hihetetlenül nézett ki, csupa izom volt, tele tetoválással, ráadásul üvöltött róla, hogy vonzza a veszélyt, mégis, ez tette őt menthetetlenül vonzóvá a szememben. Aztán a srác kinyitotta a száját, az álom pedig odalett. Kyle Langford egy bunkó. Amióta csak megérkezett, megállás nélkül szekál, minden pillanatában belém rúg és megkeseríti az életem. Ki nem állhatom, de ugyanakkor nem tudok ellenállni neki, és utálom, hogy nap mint nap undorral telve méreget, látványosan kerül engem és a szemem láttára henceg a szebbnél szebb barátnőivel. Mellette mégis úgy érzem, végre élek. Csak két hónapra maradna nálunk, míg sikerül egy új lakást keresnie magának. Előre éreztem, hogy ez egy mozgalmas két hónap lesz számomra. És nem is tévedtem akkorát. Kyle Langford fenekestől felforgatta az életem.  

Érdekel titeket?? Ha érdekel, akkor  ideideide kattintva megtalálhatjátok. Hamarosan kint lesz az első bejegyzés. Addig is puszi nektek, Writer Girl. :)