2016. december 31., szombat

Boldog Új Évet!

Drága kicsi blogmanócskáim! Boldog Új Évet, szerencsés és bőségekben teli új esztendőt kívánok mindenkinek, mindazonáltal szeretném megköszönni mindenkinek, hogy olvassa a blogom és azt is, hogy a megjegyzésekkel kedvesen motivál engem. Kívánom, hogy minden álmotok teljesüljön. :)

2016. december 3., szombat

5.Fejezet

Sziasztok, blogmanóim. <3
Úgy éreztem, itt az ideje újra jelentkezni. Elvégre ha új nap, új hét, akkor már legyen új rész is, nem? Ezúttal is köszöntöm legújabb feliratkozónkat az oldalon. :) Remélem a történet elnyeri az ő tetszését is. 
UI. Új rész ITT ITT ITT  , valamint új blog nyílt ITT, látogassátok. :)) 
UUI. A szöveg stílusa egy kicsit más lesz, ez azért van. mert bétám így küldte vissza a javítás után, de remélhetőleg nem annyira zavaró.   

Mackenzie 


Reggel ismét egyedül ébredek, mellettem üres, és már kihűlt az ágy. Abban se vagyok biztos, hogy Isaiah egyáltalán mellettem maradt-e az éjjelre, miután besettenkedett hozzám. Az elsuttogott sajnálomra emlékszem, onnantól azonban semmire, amire akár hagyatkozhatnék is. Nem akarom magam ismét értelmetlen ábrándokba ringatni, mert a vége ugyancsak az lesz, hogy hatalmasat esek.
                                                              
Miután elvégzem a szokásos reggeli rutinom (tusolás, fogmosás, hajszárítás, fésülködés), belebújtok egy elnyűtt farmerembe és egy piros hosszú ujjú pólóba. Kivételesen nem érzem magam valami jól a saját bőrömben, ezért inkább lehámozom a nadrágot, s előkeresem egy régebbi, sötétkék példányom, ami nagyon hosszú ideje nem volt rajtam. Mily szerencse, sikerült belepasszíroznom magam, a látvány pedig már inkább tűnik elfogadhatónak. Az élettelen, lógó hajammal is kezdeni akarok valamit, de mivel már az időm nem igen engedi, s valljuk be, távol állok a népszerű lányos dolgoktól, csak egyszerűen befonom. Belebújtatom a lábam a piros teniszembe, aztán felkapom a táskám és letrappolok a lépcsőn, mielőtt még tükörbe néznék esetleg meggondolva magam. Hajlamos vagyok ilyenkor a legrosszabból is a legrosszabbat kihozni, ez családi örökletesség, de csakis női ágon, bezzeg a bátyám másnaposan is szívdöglesztően néz ki, ha mondhatok ilyent rá. Miközben szedem lefelé a lépcsőfokokat, azon kezdek agyalni, talán megkérhetném Kate-et, hogy segítsen nekem egy kis külső váltásban, hátha attól jobban érezném magam. Kate biztosan belemenne, na de én készen állok vajon erre? Eddig ugyan nem érdekelt, ki mit gondol rólam, de mióta Kate és én, úgy ahogy barátnőkké váltunk, s ezáltal ismét társasági lénnyé váltam, irritál, ahogy mások a hátamban nevetnek, esetleg mutogatnak rám. Tényleg meg akarok szabadulni ettől, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet.

Jake kivételesen egyedül vár rám a konyhában, ez pedig alaposan meglep. Isaiah soha egyetlen napot sem hagyott ki, hogy nálunk reggelizhessen, ha esett, ha fújt, képes volt itt lenni még lázasan, sőt, még a himlőidőszakában is. Nem rá vall, hogy kihagyjon bármilyen pillanatot is, hogy a haverja hugicáját, azaz hogy engem szekálhasson. Lehet, hogy benőtt a feje lágya? Á, nem túl valószínű. Persze megpróbálom nem fitogtatni a témát, csak elhaladok a lázasan üzenetező bátyám mellett, s töltök magamnak egy tál müzlit, mert végre valahára megtehetem. Miközben befalok egy kanállal a cukros-mézes-fahéjas csodából, felpillantok Jake-re. Ő meg szinte észre se veszi, hogy létezem, annyira elvan a maga dolgával. Nyilván fontosabb, mint hogy végre feltűnjön neki, egy kis figyelem után ácsingózom.
 Magamban sóhajtva kanalazom tovább az ételt, mikor Jake lecsapja a telefonját a pultra, aztán végre, végre felém fordul. Már izgatottan várom, hogy mit is szól hozzám, hiszen ez egy ritka alkalom egyikre lesz, kár, hogy nem hívtam melléje a sajtót, hátha megörökítik nekem.
A bátyám enyhén összeráncolt szemöldökkel mered maga elé, majd felnéz a szemembe.
– Figyelj, Kenz, ma nem leszek itthon, csak később jövök – nyögi ki végre a baját, nekem meg minden lelkesedésem elszáll. Tipikus, ugyan mit is vártam, hisz ez itt Jake, az én testvérem, csak akkor szól, ha baja van, az pedig mindig csak valami nőügy lehet.
– Oké – vonom vállat, elvégre mit is tehetnék. Ő  egyértelműen kifejezte, hogy ,,Figyelj, Mackenzie, nem vagy valami érdekes társaság, hogy itthon dekkoljak melletted, ezért valami üresfejű liba mellett töltöm inkább az estét, majd éjjel jövök, ha már megfogott az apja, légy szíves, és nézd el nekem, jó?". Most mondjam azt, hogy kicsit sem örvendezek az ötletért? Jake akkor sem változtat az egészen, inkább hagyom, hogy élje az életét, én meg valahogy összeszedem a sajátom.  Tudom, hogy ezt kell tennem.
– Biztos nem baj? – szűkül össze a szeme. De, de baj, vedd végre észre magad! De persze, ehelyett csak megrázom a fejem, előszedek egy bágyadt mosolyt, s a további figyelmem a reggelim maradékának szentelem.
Jake végül leszáll a témáról, s visszatér a maga kis illúziójába, ahol mindenki imádja és mindenki odavan érte.

Nem Isaiah-val megyünk suliba, ami még inkább ledöbbentett. Jake is kivételesen nyűgölődik emiatt, utálja, ha vezetnie kell, bár ezt sosem értettem igazán nála. Eddig úgy gondoltam, a legtöbb fiúnak két dologra van szüksége: jó barátnőre és gyors sportkocsira. A testvérem ezek szerint megelégedett az előbbivel is. Útközben beszélt ugyan Isaiah-val, de a vége csak az lett, hogy a bátyám kicsit sem kedvesen elköszönt a haverjától, én közben lapultam. De az a fura hiányérzet, nem tudom miért, de nem akart elmúlni. Nem zavart olyan nagyon, hogy Isaiah ma reggel kimarad, de mégis idegen érzés volt számomra, hiányzott, pedig Isten a tanúm, én nem akartam, hogy kötődni kezdjek hozzá. Isaiah elég nyilvánvalóan kijelentette, én nem vagyok az ő számára olyan nagyon fontos, hogy miattam kockáztasson. De akkor miért éreztem mégis magam ilyen pocsékul?

Legnagyobb örömömre Kate a parkolóban vár engem. Látom Jake szemét kikerekedni, ahogy a barátnőm az autóhoz riszálja magát. Aznap épp egy farmerszoknyát visel, ami ha pár centivel rövidebb lenne, valószínűleg be kellene tiltatni, melléje pedig egy fehér csipkés felsőt és fehér bokacsizmát. Magamban nevetek, mikor a bátyám kapkodni kezdi a levegőt. Tudom én, hogy Kate vadítóan fest, és szerintem ő maga is tudja magáról, ráadásul ki is használja, s úgy veszem észre, elég sikeresen.
– Szia, Kenzie – hajol hozzám a lehúzott ablakon keresztül. – Hogy vagy?
Kedvesen visszaválaszolok, miközben kiszállok az autóból, a hátamra penderítem a táskám, sietősen elköszönök a még mindig kábult bátyámtól, és elindulok az iskola épülete felé, hogy elkezdjek egy újabb napot.

Egészen ebédszünetig nem hallok Isaiah felől semmit se, bár Jessicának hála, abban biztos lehetek, hogy nem halt meg, ugyanis a csaj általában nyilvánvalóvá teszi, ha épp az említett sráccal üzenetezget, vagy bármi egyebet tesz. Igazából időm sincs, hogy vele foglalkozzak, hála Kate-nek, aki mindenhová magával rángatott. Mikor közöltem vele, mire szeretném megkérni, azonnal sikítórohamot kapott, utána pedig közölte, hogy mi állna jól nekem, hol is fogunk vásárolni, mert bizony vásárolni is fogunk, aztán pedig még arra is rábeszélt, hogy a hajamból is kivágjanak. A festésbe már nem mentem bele. Ahogy abba se, hogy hirtelen pasit kerítsünk nekem, de Kate határozott volt az elhatározása mellett.
Mivel mint említettem, Kate elég meggyőzhetetlen, még arra is képes volt rávenni, hogy akár akarom, akár nem, de ott ebédeljünk, ahol a múltkor is, azaz egy szóval a ,,nagymenők" asztalánál. Szerintem nem is kell mondjam, hogy kitörő örömmel vártam a szünetet.
Ahogy az asztal felé indulok, kezemben az uzsonnás dobozommal, érzem magamon Jessica dühvel és gyűlölettel teljes pillantását. Mélyet lélegzem, előbb be, aztán ki, végül levágom magam az asztalhoz, s mily szerencse, ismét Isaiah-val szemben ülök. A sorsnak valahogy mindig sikerül átvernie engem, a saját kedvére szórakozik velem.

Érzem magamon, hogy megint mindenki engem figyel, de fel nem nézek, nem én! Mellettem Kate megszorítja a vállam, aztán ő is odaül mellém, így most már ketten osztozhatunk Jessica égetően utálkozó nézésén. Hamarabb meg kellett volna tennem ezt a lépést, s visszajönni ide, annyira jól esik, hogy ezzel bosszanthatom a szőke boszorkát. Deres mosoly kíséretében beleharapok a szendvicsembe, élvezem a sajt isteni ízét, úgy téve, mintha mindenki más csak töltelék lenne az én világomban. Valahol legbelül fellángol a magabiztosságom csöppnyi lángja, ez pedig egyenesen felemelő. Itt az ideje a változtatásnak, én pedig soha többé nem leszek áldozat, teszek arról.
Amikor végzek az ételemmel, a táskám után nyúlok, hogy elpakoljak, s így elkapom egy pillanatra Jessicát, ahogy Isaiah-val összetapadnak. Alig sikerül elnyomnom a hisztérikus röhögést, gyorsan köhögéssel leplezem, de ettől az egész helyzet még ugyanolyan abszurd és kiszámítható. Isaiah egyszer sem néz felém, de ha meg is tette, biztosan csak egyetlen apró pillantás lehetett, mert én nem érzékeltem mindebből semmit.
Ahogy ismét feltekintek, véletlenül összetalálkozok Jessica sötét szemeivel, ő pedig önelégülten, egy győztes nézésével illet engem, mégsem reagálok rá semmit. Mikor becsengetnek, felemelt fővel, hihetetlen önbizalommal hagyom el az étkezdét.

Isaiah

Nézem, ahogy Angyal kilép az ebédlőből. Valahogy teljesen másképp néz ki, mint egy héttel ezelőtt. Ez az új lány, a barátnője furcsa, megmagyarázhatatlan hatással van rá, mert Angyal nemcsak, hogy enyhe külső változáson ment át, de mintha a személyisége is fejlődött volna, nagyon jó irányba természetesen. Egészen jót tesz neki, hogy hirtelen felbátorodott, az arcába is visszatért a rég elveszettnek hitt fény. Szinte beragyogja az egész helyet, a gyönyörűsége most még a szokottabbnál is jobban elkápráztat.
– Isaiah, figyelsz te rám? – váj bele hosszú körmeivel Jess a karomba. Bosszúsan felszisszenek, s visszafordulok feléje, miközben az eszem még mindig Angyal körül forog. 
Egyszerűen képtelen vagyok Jessre figyelni, egyáltalán nem érdekel, hogy hova megy buliba, kivel, vagy éppenséggel mit vesz fel. Nem vagyok sem pletykázótárs, sem a barátja, de a csaj elég nehezen fogja fel mindezt. Azt is észrevettem, mennyire ki nem állhatja Angyalt, ez pedig dühít engem. Hogy nem lehet kedvelni azt a ragyogó szépséget? Ráadásul Jessnek semmi oka utálni  Angyalt, mert egyáltalán nem ártott senkinek, s nem is jelent veszélyt a pozíciójára. Számomra az ilyen lányos dolog érthetetlen. 
– Egyáltalán nem figyelsz – biggyeszti le a száját a szőkeség. – Baj van? 
– Nem, nincs – rázom a fejem. 
– Az jó – vigyorog, aztán úgy folytatja a mesélni valóját, mintha olyan nagyon érdekfeszítő lenne. – Szóval arra gondoltam, eljöhetnél velem a buliba. Tudod, ez egy olyan páros dolog, mi meg ugye barátok vagyunk. Úgyhogy mehetnénk együtt. 
A szavaiból ítélve Jess egyáltalán nem úgy gondol rám, mint egy barátjára, de nekem sem kedvem, sem türelmem ismét a fejébe verni, hogy köztünk nagyon régen vége mindennek, de MINDENNEK. 
– Nem tudom, Jess, meggondolom – rázom le, aztán felállok az asztaltól, és az imént kilépő Angyalt utánozva én is otthagyom a többieket. 

***

Én viszem haza Angyalt, de egy árva szót sem szólunk. Angyal durcás Jake miatt, aki egyszerűen lekoptatta, én meg képtelen vagyok megszólalni. Azt is biztosan tudom, hogy haragszik a tegnap indulatból és elhamarkodottságból kikiabált szavak miatt. Őszintén, én is haragudnék magamra a helyében. 
Kétszer is kinyitom a szám, hogy megszólaljak, de nem sikerül egyetlen hangot se kinyögnöm. Gratulálok Walker, micsoda munka! Elvileg tizennyolc vagyok, sokszor mégis inkább hasonlítok egy háromévesre. 

A házukhoz érve Angyal azonnal kiugrik a kocsimból, én pedig, miután hezitálok egy sort, utána indulok. Jake-nek nem tetszene, hogy kettesben leszek a húgával egy házban, most viszont teszek arra, Jake mire is gondolna most, elvégre ő épp randin van, nekem pedig szükségem van arra, hogy a húga mellett lehessek, különben megőrülök. Így követem az apró lányt, próbálva lecsillapítani a szívem őrült verését és a megmagyarázhatatlan izgalmat, ami a társaságában mindig rám tör. 
Angyal még mindig figyelmen kívül hagy engem, lepakol, majd a konyhába indul. Továbbra is a nyomában kullogok. Ahogy megbotlik az ajtóküszöbben, gyorsan utána kapok, a mellkasomhoz szorítom a törékeny, karcsú alakját, beszívom a mámorító illatát. Éjjelente ugyan magamhoz ölelem, de hiányzik az, hogy hozzám préselődjön, odaadással bújjon hozzám. Annyira hiányzott már a közelsége, most pedig egyszerűen nem akarom elengedni. Ő küzd a szorításom ellen, ami meglep és egyidejűleg szórakoztat is, mégsem ér el vele semmit, hisz háromszor akkora vagyok, mint ő. Magam felé pördítem, hogy az arcába nézhessek. Erre elkapja a fejét. Megragadom a keskeny derekát, felültetem a konyhapultra, s felemelem az állát, így nagyjából egy szemmagasságban vagyunk. Angyal levegő után kapkod, az arca  sápadt, az ajkát harapdálja. Akaratom ellenére odakapom a tekintetem, annyira megbabonáz a vérvörös ajka, amit most éppen megnyal. Nem tudok uralkodni magamon, érzem, ahogy a hormonok átveszik felettem az irányítást.

Lassan feléje hajolok, már magamon érzem a forró leheletét. Ha egy picit felém billenne, felfalhatnám az ajkát. De ő inkább meglök, s váratlanul hatalmas taslit teker le nekem. Meglepődve dörzsölöm a fájó pontot. 
– Angyal – bököm ki hökkenten. Ő indulatosan emeli rám a könnyáztatta szemét. 
– Nem vagyok játékszer – rázza a fejét. Ezzel fogja magát, és felrohan a szobájába. Egy ideig csak állok ott egy helyben, földbe gyökerezett lábbal, majd a falba bokszolva átkozódom, s úgy döntök, most okosabb lesz hazamennem és lenyugodnom, mielőtt még egy hülyeséget elkövetek, ezzel még inkább eltaszítva magamtól az én Angyalom.

2016. december 1., csütörtök

Egy kis önreklám

Sziasztok,  blogmanóim.
Rettenetesen szégyellem magam, amiért nem résszel jelentkezem, de a bétámnak még nem sikerült kijavítania az elküldött részt, remélem mindenki megérti. Ettől függetlenül így vagy úgy, de a héten mindenképp publikálom. Szorítok, hogy mindenki megértse.
A mostani bejegyzés másfele irányul, mert ki hitte volna, újabb blogot nyitottam meg. Szeretitek a fantasztikus történeteket? Én nagyon, szóval a mostani blogom annak készül. Ha valakit érdekelne, akkor IDE  kattintva elszórakozhat vele egy darabig. Igaz, hogy még csak a prológus van kint, de szerintem az is elég érdekesre sikeredett. Remélem sokan meglátogatjátok majd.
UI. Aki ezzel se érné be, az kattintson IDEIDEIDE az új részért.
A következő publikálásig puszi nektek,
Writer Girl :))  

2016. november 18., péntek

4.Fejezet

Sziaasztook, blogmanók. :) 
Újabb részt hoztam, mert ez így van rendjén. És persze azért is, hogy ne unatkozzatok. Nem mellesleg köszönöm az újabb feliratkozót is. :)) 
Most nem fogom ilyen-olyan fecsegéssel megtölteni a sorokat, amúgy sincs amit mondanom. Ha tetszik a rész, dobj egy komit. 


Mackenzie

       – Ki nem állhatom azt a szőke tyúkot!
     Kate úgy káromkodik mellettem, hogy abba egy kocsmáros is simán belepirulna. Mosolyt csal az arcomra, miként ócsárolja mellettem Jessicát, elvégre én is ugyanezen az elven vagyok. Kétség sem fér hozzá, hogy Jessica rám célozgatott egész ebédidő alatt, próbálva kizökkenteni engem. Még szerencse, hogy Kate mellettem volt, ez pedig némileg megdobta az amúgy mínusz számokat ütő magabiztosságom.
    Az egyetlen dolog, ami bántott, hogy Isaiah egész idő alatt ott ült mellettünk, szerintem még értett is minden apró célzást, mégsem tett ellene semmit, s ezzel vagy saját bátortalanságát, vagy nemtörődömségét fejezte ki úgy Kate felé, ahogy felém is. Ami számomra még mindig érdekes és megmagyarázhatatlan, lévén Isaiah az éjszakáit mellettem, pontosítok, körém tekeredve tölti el, aztán ha arról van szó, hogy kiálljon értünk a barátnőjével szemben, ha az a lány egyáltalán a barátnője, én nem értem a kapcsolatukat. Nem vártam nagy dolgot, se oldalas szerelmi vallomást, sőt, még baráti kinyilatkoztatást sem, csupán annyi volt a vágyam, hogy azért észrevegye, érzékenyen érintenek a gonosz megjegyzések.

     Az emberek szerre megbámulnak, ahogy végighaladtam a folyóson. Gondolom, ennek az az oka, hogy annyi idő után végre visszatértem a társadalmi életbe, de az is lehet, hogy csak a mellettem haladó egzotikus szépségnek volt betudható a hirtelen kapott jelentőség. Minden esetre kényelmetlenül érzem magam a szempárok özönében, legszívesebben összehúznám magam nagyon kicsinek, és elbújnék jó messzire. Vagy mondjuk az is lehetne egy jó megoldás, ha feltalálnám az időgépet és visszamennék az időbe, ahol jól megráznám a fiatalabbik énem, közölve vele, hogy jobban figyeljen a lába elé. Habár ez elég szürreális, arról nem is beszélve, hogy a régebbi énem biztosan szívhűlést kapna azonnal, ha szembetalálná magát velem. Komolyan gondolkodhatnék értelmesebb dolgokon, mint az időgép feltalálása, esetleg az értelmesebb gondolatok segíthetnének a társadalmi beilleszkedésbe, s nem néznének úgy rám, mint valami marslakóra, aki most huppant ide.


   Kate mellettem tovább mesél, közben kicsit sem kedvesen lökdösi félre az utunkba kerülő, bámészkodó alakokat. El-elmosolyodok, ahogy hallgatom, a szívemben a remény csírát ver és egyre növekedik. Nagyon jól érzem magam e mellett a lány mellett, mert tudom, hogy gondot visel  rám és törődik velem. Aztán lefagy a mosoly az arcomról, ahogy meglátom a személyt, aki legnagyobb valószínűséggel rám vár, lazán a falnak támaszkodva, kutató szemeivel méregetve.

   – Jól vagy? – néz rám Kate aggódva, ahogy megtorpanok a folyosó közepén. Arcomból minden szín kifut, a szívem hevesebben ver, mint általában, félelem és izgalom ijesztő egyvelege bugyog fel bennem. Isaiah enyhén nyugtalan arccal pásztáz engem, miközben valami megfejthetetlen érzelmet sugároz a tekintete. Mégis olyan tökéletes, ahogy ott áll, mozdulatlanul, nem is figyelve a többiekre maga körül, csak egyedül rám fókuszál. Annyira másnak tűnik, hogy nincs körülötte a rajongótábora, sokkal inkább hasonlít arra az emberre, aki éjjelente álomba ringat engem. Hiányzott már ez a látvány!
     Egyre közeledünk hozzá, ő meg csak áll lecövekelve egy helyen, de a tekintete vonz, szinte már-már parázslik. Ilyenkor jó lenne egyszerűen megfordulni és elszaladni, ha ettől nem néznének agyamentnek. Így akaratlanul is, de közel kellett mennem hozzá. Mikor továbbra se tett egyetlen tapodtat se, már azt hittem, megúszom az egész helyzetet. Persze a szerencse és én nem vagyunk valami jó ismerősök, ezért amikor kiléptem volna az ajtón, Isaiah elkapta a karom, egyértelműen jelezve, hogy valamit akar tőlem. Kate elkerekedett szemekkel bámulja a fiút, szólni azonban nem mert, inkább amilyen gyorsan csak lehetett, elszelelt. Szép kis barátság a miénk, mondhatom!

     Isaiah, meg se várva, hogy tiltakozni merjek, húzni kezd magával az emberek tömegén át az autójáig. Közben próbálom kitépni magam a szorításából, mert bár ez itt Isaiah, kezdem furcsán érezni magam az érintése miatt, a szemem előtt már apró fekete pontocskák játszanak, a sav pedig a torkomba zúdul.  A körmeimet a bőrébe vájom, hátha ezzel elérek valamit, de csak egykedvű morgást kapok cserébe, semmi mást. Tántoríthatatlanul vonszol engem a kocsija felé, én pedig, lévén kisebb és erőtlenebb vagyok nála, követem, erőfeszítéseket téve, hogy a rosszullét valahogy elmúljon.
Az autó előtt áll le és enged el, majd kinyissa előttem az ajtót és a fejével int, hogy üljek be. Makacsul tiltakozom, állok, mint a cövek. Ezt persze nem veszi jó néven, mert rosszallóan bámul rám és elhúzza a száját.
     – Angyal, szállj be  utasít.
   – Nekem te ne mond meg, mit csináljak  csattanok fel. A szemem szikrákat szór, de neki is. Haragosan nézzük egymást.
   – Angyal, komolyan mondom, ülj be. Nem akarok veszekedni  mormogja lehunyt szemmel. Nagyon úgy néz ki, mintha még türelme se lenne hozzám. Szótlanul, feszes tartással csúszok be a hátsó ülésbe, besüppedek és azonnal bújni kezdek egy könyvet, nehogy Isaiah-ra kelljen néznem. Ő persze rajtam tartja a szemét, ami zavar is, mégsem nézek fel. Hallom, amint motyog valamit az orra alatt, de nem értem tisztán, minden esetre a viselkedésemre utal.
   Az autó elindul, én pedig már nem tudok megszabadulni.

     Nem tudom, mennyi időt utazhattunk, de ha becsülnöm kéne, nagyjából húsz percet mondanék. Az út utolsó fele elég rázósra sikeredett, a könyvet is muszáj volt eltennem, utána pedig inkább az utat bámultam. 
Egy folyó mellett lassítunk le. A víz lágy hangján és a néhol elejtett bokrokon kívül a hely teljesen sivár és elhagyatott.  Úgy érzem magam, mint egy horrorfilmben, ahol szegény ártatlan lányt kiviszik  a pusztára, ahol aztán elveszik az életét, annyi különbséggel, hogy én nem vagyok ártatlan. Közel sem, olyan titkokat rejtegetek, amiért az emberek végtelenül megvetnének és elutasítanának engem.
     Épp csak leállunk, azonnal kipattanok, és mint a veszett vad, úgy vetem magam rá.
   – Te normális vagy?!  támadok rá, s akkorát csapok a mellkasára, hogy hátratántorodik. Még én magam is meglepődöm a hirtelen jött erőtől, de utána folytatom, amit elkezdtem. - Mi vagyok én, valami gumibaba? Mert tudd, hogy nem! Engem te nem ráncigálhatsz csak úgy el, sőt, békén kellene hagynod. Neked valami nagyon a fejedbe ment.
   – Nem akartál beszélni  vont vállat, mintha minden tökéletesen rendben lenne. – Gondoltam, miért ne.
  – Aha, szóval miért ne, hurcoljuk ide Mackenziet, aztán lesz, ami lesz, senkit sem érdelek, mit gondol. Persze, ha más sem törődik velem, pont te ne legyél kivétel – fortyogok magamban. Olyan vagyok, mint egy időzített robbanóeszköz.
   – Tudod, hogy törődök veled  sértődik meg. 
  – Nem – rázom a fejem.  Azt tudom, hogy magaddal törődsz. A többit csak remélni merem. Most pedig vigyél haza.
  – Azt nem tehetem  makacskodik. Leesett állal pillantok rá, döbbenetet és hitetlenséget tükröz az arcom. Ő rendíthetetlenül néz vissza rám, aztán hirtelen ellágyul az arca,  Figyelj, Angyal, nekünk beszélnünk kell. Ha akarod, ha nem. Van jó pár dolog, amit meg kell vitatnunk. 
Beleharap az ajkába, hezitál, aztán belekezd, nekem pedig a szívem szakad. 
  – Szóval csak annyit akartam mondani, Angyal, hogy tényleg sokat jelentesz nekem, de ha a bátyád rájönne a dologra, nagyon megbánnánk. Nem ér annyit az egész  fejezi be a litániát, és tessék, megint értéktelennek érzem magam. Keserűen felkacagtam, mire Isaiah is rádöbbent, mi csúszott ki a száján, aztán összeszorított ajkakkal közelebb lépett, de én hátráltam, miközben megöleltem saját magam. A szemembe gyűlt könnycseppek azzal fenyegettek, hogy bármelyik pillanatban kicsordulhatnak.
  – Ó, szóval fontos vagyok, de közelről sem érek annyit, hogy törődj velem  nyögtem ki. Fájtak a szavak, mint egy-egy ökölcsapás.
  – Nem, félreérted....  kezdett bele, de folytatni nem tudta, inkább feldühödött és belerúgott egy kődarabba, miközben átkozódott.
  – Vigyél haza  suttogtam, a könnyek pedig megállíthatatlanul elindultak. Már tenni sem akartam ellene.
  – Nem  kiáltott fel. Közelebb jött, én hátrább léptem. Mikor felém nyúlt, összerezzentem.
  – Haza akarok menni  ismételtem önmagam.
  – Nem  rázta még mindig a fejét. A keze elkapja a csuklóm, én meg rángatni kezdem, de a szorítása túl erős.  Angyal, én nem úgy...
  – Isaiah, vigyél haza!  visítok fel. Ő azonnal elenged, akárcsak a tüzes vasat. Ő remeg a dühtől és elfojtott indulatoktól, én reszketek a könnyimtől. Morog valamit, de végül eleget tesz a kérésemnek és hazavisz. Meg se szólalunk az úton. Ahogy a ház elé érünk, azonnal kiugrok a járműből, s hátra se nézve berohanok a házba.

   A történtek a további napomra rányomják a bélyeget. A figyelmem percenként elterelődött, mígnem azon kapom magam, hogy algebrapéldák helyett azon agyalok, mi is történt volna, ha másképp alakul a délután. Talán megcsókolt volna? Nem valószínű, sőt képtelenség, mégis olyan jó belegondolni, ahogy magához húz, hozzám ér, végigsimítja az arcom. Képtelen vagyok őt kiverni a fejemből. 

     Tízkor már az ágyban vagyok, letusoltam és átöltöztem pizsamába, mikor lassan benyomódik mellettem az ágy, aztán egy kar és egy erős comb körém kulcsolódik. Arra alszom el, hogy a behatoló lágyan a fülembe suttogja: ,,Sajnálom, Angyal."            

2016. november 6., vasárnap

TAG - ,,Inkább" könyvek

Sziasztoook. :) 
Úgy döntöttem, a mai nap még egyszer jelentkezem, de nem résszel, hanem egy ilyen TAG dologgal, amit köszönök egy névtelen olvasómnak, aki e-mailben kihívott engem erre. Úgy terveztem, hogy 3000 oldalmegtekintés fölött csinálom ezt meg, de meglepetésként ért, hogy a történet már elérte ezt a limitet, szóval most így fogok ,,ünnepelni". :) 




1. Inkább csak trilógiákat olvasnál vagy egyrészes könyveket?
Na mármost, ilyen kérdéssel indítani nem ér. Pláne, hogy válaszolni se tudok. Teljesen mindegy, hogy egyrészes-e vagy nem, csak jó legyen. De mivel muszáj válaszolni erre a kérdésre, akkor inkább a trilógiákat választom, de csak azért, mert az hosszabb. :D

2. Inkább csak férfi vagy csak női íróktól olvasnál?
Hmm...újabb beugratós kérdés. Most miért?? Amúgy a kérdésem a női írók, az ő stílusukat valahogy közelebb érzem magamhoz. DE, mint mindig, most is vannak kivételek, méghozzá jó sok.

3. Inkább könyvesboltban vásárolsz vagy megrendeled a könyvet?
Mivel nálunk fele nem igazán egyszerű csak úgy egy könyvesboltba beugrani, ezért szerintem inkább az utóbbi, bár azt se gyakran teszem. Én személy szerint, ha el akarok olvasni valamit, akkor rákeresek a netten és megpróbálom letölteni. Rengeteg oldal foglalkozik ilyesmikkel, szóval elég könnyű. Ha meg nem találom az adott könyvet, akkor szenvedek, méghozzá napokig, míg valami jobbat nem kapok. :D

4. Inkább film vagy inkább tévésorozat legyen a könyvből?
Ez se egy olyan dolog, amit egy olvasómániástól ér megkérdezni. Mivel válaszolni még mindig muszáj, akkor inkább tévésorozat legyen. És hogy miért? Mert az is hosszabb lenne.

5. Inkább író lennél vagy inkább könyvkritikus? 

A válaszom egyértelmű, teljes mértékben író lennék. Ennek az oka, hogy imádok mindenféle írást megosztani másokkal és imádom a pozitív visszajelzéseket. Könyvkritikus pedig azért nem lennék, mert majdnem minden könyvet szeretek és azokat felmagasztalnám, amiket pedig ki nem állok, azokat egyértelműen porig aláznám.

6. Inkább a húsz kedvenc könyvedet olvasnád egész életedben vagy inkább mindig újabbakat?
Miéééért????!! Mire fel ezek a kérdések? Most komolyan ki akarnak csinálni vele? Mert ismétlem  szerintem igenis érzéketlenségre vall, ha ilyesmit kérdeznek egy komoly könyvmolytól. És az is szégyenletes, hogy azt gondolják, kedvenc könyveim skálája kihal húsz könyvben, mert amúgy nem. Ha fel kellene sorolnom kedvenc könyveimet, az hosszabb lista lenne, mint a Mikulás karácsonyi listája. :D A kérdésre válaszolva azonban, mindig szeretek új könyveket kipróbálni és elolvasni, de a kedvenceimet se hagyom el sosem. Szerintem itt egy is-is megoldás lenne a nyerő.

7. Inkább könyvtáros lennél vagy könyvesbolti eladó?
Könyvtáros lennék, mert megszakadna a szívem, ha egy könyvet el kellene adnom, amit mondjuk magamnak szántam vagy megkedveltem.

8. Inkább napi öt oldal vagy heti öt oldal?
Ez most komolyan kérdés? Egyértelműen napi öt oldal, de mondjuk ez hangulattól és lehetőségtől függ. Példaképp felhoznám, hogy egy ezer fölötti oldalszámmal rendelkező ANGOL könyvet elolvastam alig három nap alatt, mert az volt az egyik kedvenc könyvsorozatom, az Angyali gonosz folytatása. Az egész SZJG sorozatot pedig (a Kalauz kivételével persze, ezt utólag olvastam) alig két hét alatt el is tettem láb alól. Egy alig háromszáz oldalas könyvet mégsem voltam képes egy hét alatt sem elolvasni, mert a tanulás és tanulás minden időmet elfoglalta. Szóval, a helyzet az, hogy minden lehetőségtől és időtől függ, ha van időm, napi öt és még sok plusz oldal, ha pedig nincs, akkor örülök, ha heti ötre van alkalmam.

9. Inkább csak a kedvenc műfajodban olvasnál vagy mindegyikben, kivéve a kedvenc műfajodat? 
Elég nyakatekert egy kérdés ez. :D A válaszom, hogy a kedvenc műfajomban olvasnék, abban is olvasok. Ezek leginkább a romantikus könyvek, persze a kortárs könyvekről beszélek, gimis sztorik, néha egy kis fantasztikus regény is jöhet. Sose lennék képes horrort a kezembe venni.

10. Inkább olvasnál rendes könyveket vagy inkább e-bookokat?
Mint említettem, én az utóbbi mellett vagyok. Nincs különösebb oka, nem is kockulok, csak nekem így egyszerűbb, könnyebben kivitelezhető és kényelmesebb. Persze szeretek rendes könyveket is a kezemben tartani, ha megtehetem, de mindig több az a könyv, amit e-book formátumban olvastam el.

10 + 1. Inkább kemény borító vagy inkább puha borító?
Kemény borító, egyértelműen. Szeretem a strapabíró könyveket. :)  




3.Fejezet

Sziasztok, édeskéim. :) 
Újabb rész a láthatáron. Az előző egy kicsit rövid lett, amit nagyon, de nagyon sajnálok, most azonban próbáltam összeszedni magam és valami hosszabbat írni. Remélem, sikeredett. Nem mellesleg köszönöm az immáron 3000 (!) fölötti oldalmegtekintést. 
Kérlek, nézzetek be IDE is, és írjatok véleményt. :) 
Puszi nektek, 
xx Writer Girl 
UI. Köszönöm a +1 feliratkozót. :) Szép lassan, de gyűlünk. 

*Mackenzie* 

   Mindent megtölt a finom, fehér, rossz szagú por. A szekrény legfelső polcáról borult ki. Olyan, akár a porcukor. Talán az íze is hasonló. Szívesen megkóstolnám. 
     Kíváncsian nyúlok utána.
Anya haragosan rángatja a kezem. 
   – Eszedbe se jusson, Mackenzie  mered rám.  Ne is nyúlj soha ilyenhez. Tégy fogadalmat. Ez rossz, kicsim. Nagyon rossz. Gonosszá teszi az
embereket. 
    Elgondolkodva bámulom az ujjaimra tapadt anyagot. Vajon apa is emiatt lett olyan szívtelen?  

  Idegesen toporgok az étkező előtt. Utoljára kilencedikes koromban léptem be ebbe a pletykafészek, undorító, mélységesen visszataszító helyiségben, az pedig bőségesen elegendő volt nekem. Azóta se tudom kitörölni az emlékét annak a megalázó pillanatnak.
Kilencedikesként mindenki lelkes, ez alól én magam sem voltam kivétel. Mindig szerettem volna a nagy bátyám nyomdokaiba lépni, olyanná válni, mint ő. Olyan népszerűvé, közkedveltté, menővé.
Jessica is akkor kezdte meg a kilencedik évét, s már az első pillanatban lecsapott minden jobban kinéző személyre. És ahogy már meséltem, érthetetlen féltékenységet táplált irántam. Azóta ez amúgy szerintem mérhetetlen gyűlöletté vált.

     Kilencedikes tanévem harmadik napján történt, hogy vidáman szedtem a lábam Jake és Isaiah asztala felé, kezemben a tálcával. Aznap almaszószt  adtak, ami bár finom, de rettentően ragadós. Szinte gyanútlanul sétáltam át a többi már ebédelő között, mikor a semmiből egy láb hitelen kiakasztott. Életem legmegalázóbb pillanata volt, mikor ott ültem a padlón, hajamat és kedvenc fehér ruhámat belepte a mézes trutyi, miközben mindenki, de mindenki rajtam nevetett. Az után már kerültem a helyet és önkéntes számkivetettként a könyvtárban töltöttem minden szabadidőmet.
     A szívem most is azt ordítja, forduljak meg és fussak. Elvégre nem hiányzik még egy megaláztatás. Nem tudhatom, mennyit vagyok képes még elviselni.  Megtanultam, hogyan legyek bár erős, mégis van valami, ami képes arra, hogy megtörje ezt a védekezést. Mint egy apró rés a végeláthatatlan várfalon, érzékelhetetlen, szinte fel sem tűnik, mégis épp elég, hogy rommá döntse azt.  Már épp azon vagyok, hogy megfordulok és eltűnök, mikor Kate libbent felém, hatalmas vigyorral az arcán.               Eltűnődök, vajon neki voltak-e rosszabb pillanatai az életében, vagy mindig ennyire boldog volt.És vajon megbánja-e valaha, hogy velem kezdett barátkozni. Nem áll szándékomban tönkretenni őt egyáltalán, mégis fel kell készülni mindenre, ami velem lehet kapcsolatos. Ahogy régebben apa használta anyára ezt a jelzőt, önmagamra is nyugodtan mondhatnám, lelkileg és érzelmileg instabil vagyok. Annyi a különbség, hogy ez apa részéről rosszindulatú kijelentés volt. Velem valóban ez van.
Kate mellém ér, arcán még mindig boldog kifejezéssel. Olyan kedvesen néz most rám, szinte érzem, mennyire fájni fog, mikor majd ő is elpártol tőlem.
    Szia, Mac  köszön jókedvvel.  Ugye nem baj, hogy így hívlak?
Megrázom a fejem, elvégre mit is mondhatnék? Az Angyal után már azt se bánom, ha pocoknak, vagy ilyesminek nevez. Ráadásul mindig anya mondta nekem ezt a nevet. Legalább valami anyára emlékeztet. Ilyenkor érzem, mennyire nagyon hiányzik anya.  biztos segíthetne nekem, talán még egy másik iskolára is rávehetném.
     Kate karon ragad, s én elcsodálkozom, hogy kivételesen nem jön a hányinger, amit idegen emberek érintése vált ki belőlem. Bár Kate nem idegen, de nem is valami közeli barát, így az egész nagyon meglepő. És mindemellett mégis remek érzés.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, ahogy belépünk az étkezőbe. Minden szem ránk szegeződik, lévén Kate kicsit sem finoman lökte ki az ajtót, aztán megkezdődik a pusmogás. Érzem magamon a többiek tekintetét, tagadhatatlanul zavar. Kate egy pillanatra megáll, aztán a tekintete megakad Isaiah asztalánál és elkezd arrafelé húzni. Ó, Istenem, csak ezt ne!

   Isaiah és Jessica feje egyszerre emelkedik fel. Az előbbi reménykedve néz rám. Ellenségesen méregetem, Jessica pedig ugyanígy néz engem. Szépen ívelt szemöldökét felhúzza, mintha üzenné: ,,Jobb, ha elmész, vagy meghalsz". A többiek kíváncsian bámulnak minket, szerintem várják, mi is lesz ebből. Kate mit sem törődve ezzel csak megy előre, mosolyogva bámul a kíváncsi Jakere.
    Sziasztok, remélem ideülhetünk.
Meg se várva a választ, leránt maga mellé, így pontosan Isaiah-val kerülök szembe. Magamban átkozom a sorsot.
    Nahát, Mackenzie, milyen rég láttalak itt  nyávog Jessica, közben szinte átdöf a tekintetével. Csak megvonom a vállam, de nem válaszolok. Inkább úgy teszek, mintha a kezemben lévő sajtos-sonkás-paradicsomos szendvics annyira szórakoztató lenne. Persze ez tök átlátszó dolog, e még mindig jobb, mint jópofázni ezzel a lánnyal, aki tagadhatatlanul minden iskolai szenvedésem oka.
   Csak egy pillanatra emelem fel a tekintetem, de egyből elkapom, mikor találkozom Isaiah fájdalmasan szép szemeivel. Tekintete szinte lyukat éget az arcomon, mégsem nézek rá még egyszer. Még mindig haragszom rá.
    Szóval, Kate  fordul Jessica figyelme ezúttal Kate felé.  Te vagy az a cserediák, nem?
    De  bólint az említett, de ő sem szentel sok figyelmet a kihívó szőkeségre.
    Á, akkor nyilván azért nem érted még a dolgokat  nevet fel a boszorka, közben fintorogva néz rám. Egészen biztosan arra utal, hogy még nem fordult ellenem.
   Vagy csak nem érdekelnek ezek a bizonyos ,,dolgok" - vág vissza Kate, a dolgok szónál idézőjeleket rajzolva a levegőbe. Persze, ő is érti, miről van szó. Csak a két fiú nézi ezt a kis szópárbajt zavarodottan. Jessica elvörösödik a válaszon, aztán inkább Isaiah-ra fordítja minden figyelmét, szinte rátapad. Keserűen elmosolyodom, miközben újat harapok a szendvicsből.

*Isaiah*  

     Esküszöm, ez a lány egészen megőrjít! Egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből, bárhogy is próbálom, s bármennyire is tudom, hogy tilos lenne még csak rá gondolnom is. Jake egyértelműen közölte ezt velem, még évekkel ezelőtt. Az csak egy másik dolog, hogy képtelen vagyok kiigazodni rajta. Először kedves, aztán hirtelen eltűnik a szobájából, ezzel a frászt hozva rám, most meg annyi ideje végre odaül hozzánk, mégsem vesz figyelmembe engem. Teljesen összezavarja az agyam, de ezzel mégis annyira vonzóvá teszi magát a szememben.

     Sosem volt kérdés, hogy Angyal (sosem tudtam és nem is tudok az igazi nevén rágondolni) mindig szép lány volt, törékenysége és bizonytalansága a legelső pillanatban megfogott. Sokszor gondolkodtam azon, mi is lenne, ha megütném az apját, mikor bántja őt. Nem kis bátorságot kellet összeszednem, hogy azon a bizonyos estén bemásszak hozzá, utána pedig egyszerűen képtelen voltam leszokni róla. Ő lett az én drogom.  Végigkísértem a felnövését, a szeme előtt vált egy gyönyörű lánnyá. Nekem mindig is ő volt az egyetlen, a tökéletes, a meseszép. A tudat pedig, hogy Jake megölne, ha csak hozzáérnék nyilvánosan, azon kívül, amiről ő nem tud, végtelenül elkeserített és arra sarkallt, hogy próbáljam őt elfeledni. Lányok sokaságát faltam egymás után, olyanokat is, akiket utána egyszerűen képtelen voltam lekaparni magamról. 
Most pedig itt vagyok. Angyal valami miatt utál engem, én meg csendesen szenvedek, miközben próbálom élvezni Jessica közelségét. Nem igazán megy.
    Nagyon boldoggá tehetlek, Isaiah  suttogja a fülembe búgó hangon. Kétségtelenül szexi. De nem most fogom használni az ajánlatot. A szemem rátapad az épp elhaladó, apró barnaságra, aki túlméretezett ruháiban próbálja áttörni magát az emberek falán. Aztán rápillantok a mellette haladó lányra. Ha jól emlékszem, Kate a neve. Nyilván az ő ötlete volt, hogy Angyal visszatérjen az ebédlőbe. Mindig is tudtam, hogy a könyvtárban bujkál, bátorságom azonban nem volt, hogy bemenjek hozzá. Pedig mikor a pályán lógunk, mint akár most is, egy szempillantás alatt belóghatnék, még a bátyja vérszomját is megúszhatnám. De nem, én, akit a legnagyobb szoknyapecérnek tartanak nemcsak a gimiben, de lehet a fél városban is, pont nekem nincs elég bátorságom, hogy odamenjek ahhoz a lányhoz, akit évek óta messziről csodálok.
   – Olyan messze jársz. És olyan feszült vagy  ránt vissza a jelenbe Jessica kivételesen irritáló hangja.   Biztos nem segítsek? Tudod, hogy tudom, hogyan kell.
    Nem, kösz – morranok oda. Most igazán nem tudnék rá figyelni.
    Te tudod  vonja meg a vállát durcásan.  De ha mégis kellenék, tudod, hol találsz  húzza végig vérvörös körmeit a karomon, aztán ellebeg semmit se takaró miniszoknyájában. Most, hogy eltűnt, figyelmem ismét az apró barna tündérre tapad.

  Mennyiszer eljátszottam már a gondolattal, hogy egyszerűen mindent bevallok Jakenek, aztán Angyalnak is, és élünk boldogan, míg meg nem halunk. Persze ez nem lehetséges, Jakenek csak merném bevallani, hogy másképp érzek a húga iránt, mint ő azt megengedte, nem biztos, hogy meg is érném a holnapot. Szó mi szó, elég elcseszett egy életem van nekem.
     Kínomban már észre sem veszem, hogy nagyon sóhajtok, csak akkor, mikor aztán minden szempár rám szegeződik, várva az újabb reakciót.
    Jessica ennyire fárasztó, haver?  csap a vállamra az egyik barátom, éhesen bámulja a csípőjét riszáló szőkeséget. A nyelvemen van a válasz, de visszanyelem.
    Hát, ha rám tapadna ilyen készségesen, nem sóhajtoznék olyan nagyon. Legalábbis nem mindenki előtt  röhög fel a másik, célozgatva arra, hogy Jessica mire is jó voltaképp.
    Oké minden?  néz rám Jake. Mind közül ő ismer engem a legrégebb óta, tudja jól, ok nélkül nem vágok ilyen fejet.
    Ja  bólintok.  Csak fáradt vagyok.
   Hosszú egy éjszakád lehetett  vigyorodik el most ő is kajánul. Belebokszolok a vállába egyet.  Figyelj, haver, nem vagyok én féltékeny  vonogatja a vállát röhögve.
Inkább csak forgatom a szemem a többiek beszólásain. Biztosan állíthatom, összesüknek sincs annyi bajuk, mint nekem egymagamnak.
    Na jó, én léptem  ugrok le a kerítésről, a zsebemből előkeresve egy szál cigit.
    Hova?  értelmetlenkedik Jake.
    Szívok egy szálat. És lehet, hogy csak elkapom Jesst valahol.
     Mindenféle trágár kifejezéseket dobálnak utánam, de én csak törtetek előre.
Muszáj megkeresnem Angyalt, muszáj valahogy szóra bírnom, mert ha a mai nap nem tudok beszélni vele, abba biztosan beleőrülök.   



    

2016. október 24., hétfő

2.Fejezet

És...sziasztok. 
Igen, újra itt vagyok a következő átírt résszel, úgy igyekeztem és siettem, ahogy csak lehetett. 
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kedves megjegyzéseket, továbbá a feliratkozókat is. :) 
Ha tetszik ez a rész is (próbálkozom úgy csinálni, hogy tetszelegjen, remélem sikerült), akkor dobjatok egy pipát, illetve kommenteljetek alul. 
UI. Az SZJG blogról lemondtam, lesz helyette más, hamarosan kiderül, hogy mi. :) 

*Mackenzie* 

     Épp csak, hogy túléltem a tegnapi napot. A többiek szívatásai és megaláztatásai eddig még sosem tűntek ennyire zavarónak. Talán ennek az az oka, hogy az egyetlen ember, akiben eddig szentül hittem most hirtelen döfött hátba. Ez pedig jobban fájt, min bármilyen tőrszúrás. Fájt, hogy eddig hittem benne, s fájt, hogy most kiderült, minden csak illúzió. Csak egy fantázia volt mindaz, amiben szentül hittem. Még szerencse, hogy Jake annyira se figyelt rám, hogy észrevegye, valami nincs rendben.

     Az egész iskolai történtek annyira felzaklattak (az akaratom ellenére is), hogy miután egy órán keresztül forgolódtam az ágyban, a végére már nem bírtam, s kénytelen voltam átköltözni a lenti kanapéra. Nem tettem jó kedvel. De valahogy muszáj volt megszabadulnom Isaiah bódító illatától. 

     Arra ébredek, hogy két erős kar felemel. Még mindig kótyagos vagyok, szinte nem is figyelek semmire, s ahogy megébredtem, épp olyan hamar vissza is alszok. A sötétség szólít, magához hív, átveszi az uralmat felettem. Az utolsó, ami még eljutott ködös tudatomig, hogy valami puhán landolok. Annyira akarom, hogy a bátyám legyen az, aki visszacipel az ágyamba, s ne a másik lehetőség.


   Hátulról szorosan ölelnek, nekinyomódok egy mellkasnak. Lágyan pihegnek a hajamba, csiklandozza a meztelen nyakamat. Megpróbálom leszedni magamról a kezet, de az mindinkább jobban és jobban kulcsolódik körém. Ekkor mocorogni próbálok, kiváltva a mellettem lévő személyből egy ingerült morgást. Mire megmozdulhatnék, vagy akár bármit tehetnék, hirtelen egy csupa izom test nehezedik rám, s a tekintetem találkozik Isaiah ingerült pillantásával. Dühösen mered rám, mire én kihívóan felhúzom az egyik szemöldököm. Erre a tekintete ellágyul, szinte már sajnálkozóvá válik. Hát én nem kérek abból a sajnálkozásból! Nem akarok tőle az égvilágon semmit. Most már nem. Azt hiszem, a tegnapi nap ráébresztett, hogy Isaiah csak a könnyen kapható, jó testű lányokra hajt. Én egyértelműen nem tartozom ebbe a kategóriában. A harag, a becsapottság, minden érzelem, ami az elmúlt egy napban megfogalmazódott bennem, most hirtelen tör a felszínre. Sértődöttség, elárultság keserű ízét érzem a torkomban. A vörös köd elborítja az agyam, önkéntelenül cselekszem. Ellököm őt magamtól, aztán rúgni, ütni kezdek, akár egy őrült. Lehet, hogy az is vagyok. Megőrültem abban a pillanatban, hogy hinni kezdtem ebben az átkozott fiúban. Őrült voltam, naiv s elbizakodott. Hála az égnek, hogy végre észhez tértem.
     Isaiah ledöbben, az arcán, a tekintetében egyértelműen megjelenik a félelem és a bűnbánóság keveréke. Ettől csak még inkább feldühödöm. Hogy van képe még most is ilyen ártatlan képet vágni? Olyan vagyok, mint egy veszett vad, bezárva egy szűk ketrecbe. Isaiah pedig a préda, akit el kell pusztítani. Szétmarcangolni. Eltüntetni.
     Szólni kezd a csengőóra, mire odakapom a fejem. Isaiah kihasználva ezt, leteper, hasra fordít és a karjaimat a hátam mögé csavarja, majd ismét rám nehezedik teljes súlyával.
    Higgadj le, Angyal  morogja a fülembe. Ficánkolok, gyilkos szemeket meresztek rá.
    Hadd döntsem el én, mikor nyugszom le  csattanok fel. Erre leszáll rólam, hirtelen az ölébe kap és szorosan ölel. Mozdulni se tudok.
    A kanapéra feküdtél - motyog halkan.  Miért?
    Mert hányingerem lett az ágytól  fintorgok. Furcsa fény csillan a szemében. Szomorúság talán? Nem tudom eldönteni, azonnal el is tűnik onnan. Hirtelen elenged és feláll. Hangos puffanással a padlón kötök ki, hitetlenül meredek fel rá. Semmit se látok a kifejezéstelen arcán. Az egész arca közömbösségről árulkodik. Úgy néz, akár egy ismeretlent.
    Ha tudtad, hogy átjövök, miért feküdtél a kanapéra?  kéri számon.
    Ha szemét módon átejtettél, miért hitetted el, hogy te más vagy?  vágok vissza.
Eltorzulnak a vonásai, kín rondítja tökéletes profilját. Lép felém, mire hátrébb csúszok. Ez játsszuk jó pár másodpercig, mire megelégeli. Könyörgően térdel elém.
    Angyal....
A felemelt kezem belefojtja a szót. Megrázom a fejem, az ablak fele biccentek. Menj el! Az állán ráng egy izom, szorosan összeszorított állkapcsa elfojtott érzelmekről árulkodik. Lassan bólint. Feszes tartással indul el, aztán pillanatok alatt eltűnik. Ekkor sóhajtok fel. Bár a mellkasomat valami szúró érzés szorítja össze, azért megnyugszom.

     Az autóban ülve ismét szótlanságba burkolózunk, annyi kivétellel, hogy most Isaiah is némán bámulja az utat. Bütykei már-már elfehérednek, annyira szorítja a kormányt. Jake furcsa, kérdő arckifejezéssel bámul a barátjára, de nem rója fel neki. Észreveszem, hogy időközönként mindkét fiú rám pillant. Jake csak nagy ritkán, de Isaiah elég gyakran. Szembenézek a visszapillantó tükörrel, meg nem szólalnék, de a tekintetem sem kapom el. Nem én! Lássa, hogy nem félek, nélküle is jól elvagyok. Minduntalan ő néz másfelé. Ez jóleséssel tölt el.
    Már azelőtt kiugrok az autóból, hogy az teljesen leállna, besietek az épületbe, hogy megint ne kelljen bekeverednem a ,,hárembe".  Vagy ne fussak össze Miss Perfekta Jessicával. Egészen biztosan ma is készült valami szórakoztatóval, de csalódnia kell, azelőtt lelépek, hogy ő megjelenne. Szórakozzon csak Isaiah-val, engem meg hagyjanak ki ebből a ,,se veled, se nélküled" kapcsolatból.

    Mint általában a reggelek többségében, most is a könyvtárba menekülök. A könyvtárosnőnk egy kedves, idős hölgy, sosem zárja be a könyvtárat, hogy reggelente szabadon lehessen odajárni. Én vagyok az egyetlen rendszeres látogatója, így nekem akkor is szabad könyvet kivenni, ha ő nincs ott. Ilyenkor üzeneteket írunk egymásnak, ő mindig odabiggyeszt egy smileyt a mondandója végére. Persze sosem találja el, hogy melyik mit jelent, ezen pedig titokban mindig jót derülök.
    Halkan sompolygok be az terembe, szerencsére senki sincs sehol. Egy polchoz sietek és gyorsan keresgélni kezdek. Nem hiába nevez engem mindenki strébernek, képes vagyok hetente több könyvet is kiolvasni, mégis, szívesebben élek egy író elképzelt világában, mint ebben a sajátomban.  Ott minden szebb és minden jobb, nem mint itt.
    Kiválasztok három könyvet találomra, aztán a pulthoz lépek, hogy feljegyezzem a címeket.
    Hirtelen kedves hang szólal meg a hátam mögött, ami a frászt hozza rám.
     Te itt dolgozol?  szól valaki a hátamból, mire hatalmasat ugrok. Ijedten fordulok hátra, várva a lenéző, gunyoros tekintetet, de helyette egy barátságos barna szempárral találkozom. Kate mosolyogva néz rám.
    Szia, Mackenzie  köszönt derűsen. Megnyugvás árad szét bennem. Viszonozom a mosolyt. Majdhogynem őszinte. Majdnem.  Dolgozol?  méreget furcsán.
    Nem  rázom a fejem.  Csak a könyvek  mutatom fel a kezemben lévő halmot. Most veszem észre, hogy az ő kezében is könyv van. De jó! Talán mégis egy rokonlélek.
     El lehet vinni csak úgy?
     Én általában felírom  mutatok a lapra.  Téged is feljegyezhetlek.
    – Ó, köszi  lelkesedik. Gyorsan felvésem az ő nevét is, aztán indulnék ki, mert szól a csengő. – Várj egy kicsit  szól utánam. Mikor kérdőn felé fordulok, belekezd.  Figyelj, még nem igazán ismerkedtem meg senkivel és szünetben eléggé magányos vagyok. Nincs kedved velem ebédelni, vagy valami.
    De, szívesen  vágom rá rögtön. Jól esik hallani, hogy valaki azért csak törődik velem, már ha a bátyám ennyire tesz rám.
    Szuper. Akkor szünetben  int, s már megy is.
    Boldogság és egy csepp remény árasztja el a szívem. Talán még egy ilyen szerencsétlen embernek is, mint amilyen én vagyok, van esélye egy kis boldogságra és törődésre. 

2016. október 13., csütörtök

1.Fejezet

Hellóbelló, blogmanók. Na, hát meg is hoztam a következő átírt részt, szólok, hogy egy-egy szereplő személyisége változni fog. Azért remélem, tetszik. Gondolom látszik, hogy designt cseréltem, ezért köszönet Perrinek. 
xoxo Writer Girl

*Mackenzie*

    Csattanás. Anya elfojtott zokogása. Újabb csattanás. 
Reszketek. Nem merek megmozdulni a sarokból. Fejem a térdemre hajtom és úgy ringatózom, mintha így elmúlna minden, ami rossz. 

    Egy újabb ütés hangjára összerezzenek. Italos üvegek gurulnak végig a padlón, összetörve a sarokban. Rengeteg üveg. Annál is több a szilánk. Mind apa szekrényének aljában rejtőzött. Meg kell birkóznom a gondolattal, hogy apa nem csak egy bántalmazó személyiség, de alkoholista is. 
Anya ájultan fekszik a földön. Apa még egyet rúg bele. Ájulásig verte. Félek. Rettegek. Mert sejtem, hogy mi következik.
  – Most pedig te jössz  fordul felém. 

 
    A vekkerem sikító hangjára ébredek fel. Vagyis inkább felriadok. Az izzadságtól a póló a hátamra tapad,  testem görcsös remegése nem akar alábbhagyni. Olyan régen nem volt rémálmom, most pedig, mint derült égből a villámcsapás, hirtelen meglepetésként érkezett. Tapogatózom magam mögött, míg a kezem egy sziklakemény mellkasba nem ütközik. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, megnyugtat.
    Sulykolom magamba, hogy bármi is történt, évek óta elmúlt. Apa nyomtalanul eltűnt az életünkből. Igazából, ha egészen őszinte akarok lenni, nem eltűnt, hanem kikényszerítették innen, a házból, a városból. A bátyám és a legjobb barátja, Isaiah műve volt, mikor egy nap arra toppantak haza, hogy az apám épp meg akar erőszakolni. Eddig még sosem ment el máskor, aznap viszont a szokásosnál is nyűgösebb és rosszkedvűbb volt, s lévén egyedül voltam kéznél... Bele se merek gondolni, mi minden történhetett volna, ha akkor nem torpan be a két hős megmentőm, s ki nem mentenek engem a gonosz karmaiból.

    Halk mocorgást hallok a hátam mögül. Izmos kar fonódik a derekamra, tart, szorosan ölel magához. Enyhe mentol és szappan illata tölti meg az orrom. Ez az illat ringat engem álomba minden éjjel, s erre ébredek minden áldott reggel. Ez az illat  nyújt számomra meghittséget, a békét, a harmóniát jelenti számomra. Bárhol is érzem, tudom, hogy nem vagyok veszélyben.
    Lassan, óvatosan mozdulok, fordulok szembe a mögöttem alvó fiúra. A fiúra, aki számomra a lelki békét jelenti. Isaiah Walker. Ő az én védelmezőm. A hősöm. A szőke herceg, fehér lovon.
  Végigsimítok a tökéletes arcán. Akár egy remekmű. Valami megmagyarázhatatlan kapocs van köztünk, összeköt minket egy szeretetnél is mélyebb dolog. Nem tudnám megmagyarázni ezt, nincsenek erre szavak. Csak a tény, hogy itt van, egy ágyban velem, ölel, miközben nyugodtan szuszog, többet ér bármilyen ajándéknál, s mindenféle szerelmes vallomásnál. Fontos vagyok neki, ezt sugalmazza vele.
Ismét végigsimítok az arcán, elsimítok egy kósza tincset a homlokából. Megborzong, álmosan felnyitja sötét szemét. Más emberen ez a szempár ijesztően hatna, Isaiah esetében azonban barátságosságot, szeretetet, melegséget áraszt.
     Jó reggelt  suttog rekedtes hangon. Mosolyra húzódik az ajka, ahogy a szemembe néz.
   Jó reggelt  válaszolok. Fürkész azokkal a gyönyörű szemekkel. Lágy csókot nyom a homlokomra.
    Menned kellene  szólalok meg kedvtelenül. Ő is tudja ezt, csak bólint. Muszáj mennie, ha Jake meglátja itt...annak sose lesz jó vége.

    A bátyám, Jake egy kicsit túlságosan is védelmező személyiség. Ezt úgy kell érteni, hogy mindenkit távol tart tőlem, lehet az fiú, vagy akár egy figyeleméhes lány. Egyedül Isaiah az, aki még így is közel áll hozzám, hogy a testvérem nem tud az éjszakákról. Az egyetlen ember, akit még hozzám enged. A többieknek szigorúan meg kell tartaniuk a három méter távolságot, de mivel irtóztam a gondolattól is, hogy esetleg valaki hozzám érjen, nem is bántam ezt. Magányos voltam ugyan, de senki sem pletykált arról, hogy én, a szerencsés húgocska őrült lennék.

    Isaiah komótosan öltözködik az ágyam mellett. Felkönyökölve bámulom. Olyanok a mozdulatai, akár egy tánc. Egy nagyon is macsós tánc. Bár belevörösödöm a gondolatba, hogy ilyenek járnak a fejemben, ez a színtiszta igazság. Isaiah Walker vonzza a női nem képviselőinek tekintetét.
Mikor végez, ismét hozzám lép és könnyed csókot nyom az orrom hegyére.
    Készülődj, Angyal  vigyorog rám csibészen, aztán volt Isaiah, nincs Isaiah, már el is tűnik az ablakban. Tompa puffanással földet ér, s már siet is a szomszédos ház fele. Eddig ért a meghittség, ideje visszatérni a való világba.
    Addig tart az édes álom, míg Isaiah el nem hagyja a szobám. Utána egy kisebb személyiségcserén megy át. Míg időközönként édes, kedves és szeretni való, addig tud utálatos és visszataszító is lenni. Flörtöl,  csábít, és engem tart az egyes számú prédának. Mindemellett azonban más lányokat is hajt. Köztük azt a lányt, aki engem ősi ellenségének tart, ő pedig nem más, mint Jessica Harold, a pomponlányok kapitánya. Jessica tipikusan az a lány, aki a népszerűségért, a tökéletességért mindent megtesz. Ő akar lenni a legmenőbb, a legszőkébb, minden fiú nedves álma. Legfőbb vágya mégis Isaiah, s szentül hiszi, hogy köztük több van az átlagosnál, holott alig pár napot töltöttek el együtt, és az se volt több alkalmi feszültséglevezetésnél. Isaiah ugyan szórakozott még néha vele, de nem akart semmi komolyat. Jessica ezt nehezen viseli el. Rendszerint pedig az olyan gyámoltalanakon és ártatlanokon vezeti le a feszültséget, mint én. Persze csak titokban, hisz ha Jake meglátja, jaj lesz. Aztán meg tagadja, nincs szemtanú, senki sem mer neki ellentmondani, én pedig inkább befogom és nem keverek bajt. Az életem így is egy olyan, mint egy elrontott, túlírt szappanopera.

   Pontosan húsz perc múlva sétálok le a lépcsőn, a szokásos szerelésemben. Bő póló, farmer, tornacsuka. Egyszerű, felkontyolt haj. Semmi kiegészítő. Semmi extra. Semmi nőies. Csak az elrontott, figyelemre se méltó jellemem kinyilatkozása. Amúgy is utálom, ha megbámulnak, nem kell nekem pasi. Még mit ne! Mindemellett pedig, akár egy ajándék a gunyoros sorstól, alakom sincs. Akár egy deszka. Lapos és szögletes. Lehet, hogy ez csak önkritika, az is lehet, hogy valami gondom van önmagammal, tekintve a múltamat, de semmi bájosat sem találok magamban. Belenézek a tükörbe, és egy unott arcot látok, fénytelen szemeket, komoran összeszorított szájat. Ki látná ezt szépnek?
   Jake már elkészülve vár rám, kezében az elhagyhatatlan telefonjával, miközben vadul írja az üzeneteket. A fejemet rá, hogy legújabb áldozata van a vonal másik felén. Az asztal másik végén pedig Isaiah ül, mint mindig, most is észbontó szerelésben. Fekete, térdnél szakadt farmer, csípőjénél kivillan az alatta viselt alsója gumis derékrésze. Lányok hada ájul be ettől. Felül fehér póló, feléje felvett piros-fekete kockás inggel. Kócos haj, gúnyos szempár. Ami épp engem vizslat. A reggeli szoknyavadász áll, jobban mondva ül előttem. Elmosolyodik. Könyörgöm az éghez, hogy ki ne nyissa a száját. Ma ne szólaljon meg és ne jöjjön kétértelmű célzásokkal. Kedvelem őt, ragaszkodom hozzá, de nem bírom elviselni. Nincs erőm, mikor tudom, hogy most engem, tíz perc múlva pedig egy másik cicababát fűz. Vérzik a szívem.
    Milyen kis csinos vagy ma, Angyal  becéz tettetett kedvességgel. Magamban felsóhajtok. Ma sem úszom meg. Mennyivel könnyebb lenne, ha állandóan az a kedves és törődő srác lenne, aki éjjelente befekszik mellém és vigyáz rám. Aki úgy néz rám, akár egy törött kismadárra. Nem így, nem ezzel az éhes tekintettel, amitől a hideg ráz. Apa mindig ugyanígy nézett. Sosem tudtam kitörölni az emlékeim közül azokat a pillantásokat. Jake érdeklődve néz rám, de csalódnia kell. Még mindig a kedvetlen képű kishúga vagyok.
    A szememet forgatva vágtam le magam az asztalhoz. Az első kezembe akadt lapot kezdtem olvasni, hogy ne kelljen egyiknek se a szemébe néznem. Újabb tény rólam. Képtelen vagyok hosszabb ideig valaki szemébe néznem. Ez is csak arra emlékeztet, mikor végig apa szemébe kellett bámulnom, miközben ő egy szülő számára tiltott részeken simogatott. Ha lehetett azt simogatásnak nevezni, hogy utána csupa kék folt voltam.
Hallom, ahogy Isaiah felnevet. Jake motyog valamit az orra alatt. Talán egy megjegyzést tesz, hogy ne szívózzon velem. Nem tudom, máshol jár az eszem. Valahol nagyon messze. Csak testileg vagyok itt. Gépiesek a mozdulataim, míg az agyam a régmúlt és közelmúlt eseményeit dolgozza fel.
    Elkalandoztál, Angyal  zökkent vissza a jelenbe ismét az az idegesítő hang.  Mégis mi jár a fejedben?
   Biztosan nem te  vakkantok rá barátságtalanul. Ő ismét csak nevet a rossz hangulatomon. Szórakozik rajtam. Azt hiszi, vicces.
   – Mos vérig sértettél  tetteti a megbántottat. Pedig magában szórakozik rajtam. Nevetséges vagyok, kétség sem fér hozzá. Mégis hogy lehet akkor velem minden éjjel olyan kedves?
   – Hagyd már  mordul rá a bátyám, mire Isaiah vállat von, de továbbra is méreget engem, akár egy eltaposandó ellenfelet.
    Csendben eszek, alig szólalok meg, csak mikor Jake kérdez tőlem valamit. Amúgy próbálok láthatatlanná válni. A fiúk sem bánják. Ők elvannak a maguk világában, nincs szükségük az én melankóliámra.

    Legközelebb az autóban szólnak hozzám, s azt is csak azért, hogy a hangerő miatt érdeklődjenek.
    Szótlanul ülök hátul, bámulok ki az esős útra. Tökéletesen illik a hangulatomhoz. Autók hosszú sora suhan el mellettünk. Mindenféle kíváncsi és vidám arcok fordulnak felém. Nekik szép az élet, ők élvezni tudják mindezt. Ők nem sérültek, nem undorodnak saját maguktól. Velük akarok örülni, élvezni az egymás után elmúló pillanatokat, mégsem megy. Boldog akarok lenni, de az eszem mást mond. Megtanultam már, hogy sose hallgassak a szívemre. Ostoba dolog, meggondolatlanság, csak pusztítás marad utána. Jobb nekem a sivár magány.

    Az iskolánk elé érve se változik a helyzet. Talán ez az a hely, ahol a legmagányosabb vagyok. Egyedül ülök, egyedül ebédelek, csak én vagyok. Én és önmagam. Néha én és a tükörképem. Olyannyira el akarom zárni a zizzent énem, hogy szerre mindenkit kizárok magam körül.
Összefacsarodik a szívem, mikor kiszállunk az autóból, s azt azonnal emberek hada veszi körül a srácokat. A bátyám ragyog a figyelem központjában. Ez ő. Nem az a személy, akivé mellettem válik. Erre csak még jobban elmegy a kedvem. Nem is veszem észre a nekem ütköző testet, míg az a földre nem lök engem.  Mérföldhosszú lábakat látok, apró szoknyát, szűk toppot.
   Nem látsz a szemedtől, könyvmoly?  kezdi a csúfolást a suli pomponhercegnője, Jessica. Lenézően mér végig. Ilyenkor nem tud megnyílni alattam a föld? Nyelne el, tűnnék el, többé vissza se térve.  Tudom, hogy egy álomvilágban, élsz, de azt nem, hogy a stréberség vakságot okoz folytatja tovább. Mindenki felnevet körülöttem. Jake el van foglalva egy bögyös szőkével, felém se néz. Isaiah azonban igen. Ő néz, miközben ajkán sajnálkozó félmosoly játszik. Lesajnál engem. Megvet.
    Próbálkozom visszanyelni a könnyeimet. Sikertelen próbálkozás, így inkább vissza se nézek, úgy szaladok el onnan. A fejemben továbbra is visszhangzik az undorító nevetés.


***

    A lány mosdóban sírom ki magam. Mire végzek, a szemem bedagad, vörös és csíp. Az orrom is bedugul. Mindent összevetve, remekül festek. Jessica mellett simán elmehetnék egy utcalakó csövesnek. Még a smink se segítene ezen az arcon. Maximum egy vakolat. Bár azt se garantálhatom. Érzem, ahogy újra könnybe lábad, miközben elképzelem, hogy be kell lépnem a terembe. Figyelmen kívül hagyni mindenki pillantását. Elviselni őket hat órán keresztül. Csak reménykedem, hogy sikerülni fog.

    Hallom, ahogy nyílik a mosdó ajtaja. Idegesen rángatom a csapot, az mégsem indul. Ha ilyen fejjel kell szembenéznem valakivel, inkább meghalok.  
Egy kéz jelenik meg előttem, nedves zsebkendőt tart. Hálás köszönetet motyogok, aztán elveszem. 
    Minden rendben?  kérdezi az illető, lágy brit akcentus kíséretében. Csak most merek feléje fordulni. Egy hihetetlenül csinos lány áll előttem. Hosszú barna haja keretezi kreol bőrét, csak úgy ragyognak benne a csokoládészín szemei. Kedves mosollyal néz rám, s örök hála, amiért még nem szaladt ki ijedten.  
   – Igen  motyogom a választ. 
     Csak azért, mert nekem nem úgy tűnt, mikor...   kezdi a magyarázatot.  Sietősen félbeszakítom. 
   Á, az semmi, már megszoktam  vonok vállat. Mert ez az igazság. Jessica minden adandó alkalmat megragad, hogy bánthasson. 
    Még nem ismerek itt nagyon senkit, de nem tűnik túl kedvesnek  fintorodok el. 
    És te még csak nem is ismered a teljes történetet. 
    Nem is igazán érdekel  rázza hevesen a fejét.  Csak olyan csúnyán bánt veled, hogy gondoltam, megnézem, jól vagy-e. Amúgy Kate vagyok. 
    Mackenzie  mondom a saját nevem. 
   Örülök az ismeretségnek, Mackenzie. Remélem, még találkozunk  kapja fel a hatalmas oldaltáskáját, majd mosolyogva távoz. 
    Sóhajtozva lépek utána a folyosóra, az ajtó előtt azonban hezitálok. Nem tudom, hogy bemenjek, vagy mégse. Végül muszáj döntenem, mikor távolról hallom a tanárnő cipőjének kopogását. 
Nagy levegőt veszek. Ezt is túlélem. Elvégre én lennék Mackenzie Morgen. Engem már senki és semmi nem törhet meg.
    Mélyen reménykedem benne!