2016. szeptember 28., szerda

Prológus

Sziasztok, blogmanók. :D 
Mivel meséltem, hogy újrakezdem az írását ennek a közkedvelt történetnek, 
most neki is kezdek. Igaz, megígértem, hogy az új design érkeztéig nem
lesznek újabb fejezetek, de nem tudom megállni. Az alapötlet amúgy marad, 
csak kisebb változtatások lesznek benne. 
Jó olvasást hozzá! xoxo Writer Girl

    Anya mindig is romantikus lélek volt. Hitt abban, hogy mindenkinek megvan a társa ebben a nagy világban, hitte az igaz, örökké tartó szerelmet, s azt is, hogy az emberek jók és kedvesek. Anya áldott lélek volt. Egyetlen hibája, hogy egy álomvilágban élt: segíteni akart minden emberen. Nem is csoda, hogy azonnal vonzódni kezdett apámhoz, ahogy megpillantotta őt az iskola folyosóján. 
Apa egy sérült ember volt, kiskora óta verték őt, s az idősebb mostoha bátyja sok mást is tett vele. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy később olyan lett, amilyen. 

    Nagy szerelem volt az övék, akár egy nyári vihar, csakhogy, mint egy hurrikán, ez is mindent elsöpört. Alig három hónap után házasodtak össze, a nagyszüleim minden tiltakozása ellenére. Két hónap múlva anya terhes lett a bátyámmal, Jake-kel, és ekkor minden rosszra fordult.
    Apa tombolt, mikor meghallotta a hírt. Követelte anyától, hogy vetesse el a gyereket. Ekkor ütötte meg őt először. Ha anya nem lett volna annyira vak és szerelmes, lehetett volna az utolsó alkalom is. Ám ő úgy gondolta, hogy egyszeri alkalom volt mindez, csupán felindulás. Mekkorát is tévedett! 
    A következő csapás akkor érkezett, mikor a bátyám a világra jött. Apa ismét veszekedett, ordította, hogy neki nem kell fiú, tüntessék el a házból. Ahogy pedig Jake nőni kezdett, úgy romlott a helyzet. 
Én ebben a szörnyű családi állapotba születtem, Mackenzie Morgen néven. Én lettem a lány, aki annyi szörnyűségen ment át, és mikor legkevésbé számítottam volna rá, egy olyan személy hozta vissza az életembe a fényt, akitől azt a legkevésbé gondoltam volna. 

***

    A konyhapulton ülök, kezemben a kedvenc babámmal. Anyát bámulom, aki egy robothoz hasonlóan kapkod a konyhában. Arca elsápad, remeg és minduntalan összerezzen, miközben az órát lesi. Tudom, hogy miért: Apa pontosan tizenhat perc múlva érkezik meg. Addigra mindennek tökéletesen kell állnia.

    Apukám egy rettentően precíz ember. Számára a tökéletesség volt a normális, s ha a munkában nem mentek jól a dolgok, itthon vezette le a feszültséget. Azt pedig senki sem akarta.
Jake lép a konyhába, kócosan, kezében a játék hokiütőjével. Arcát sár lepi, ruháját por, és tele van kisebb-nagyobb zúzódásokkal. Szemében pedig az a csillogás, amit oly ritkán látok. Apa szerre ölte  azt ki...
  - Anya, átjöhet Isaiah játszani? - mereszt hatalmas bociszemeket. Máskor ez mindig hatásos, most azonban a megszólított szinte nem is figyel rá, leköti a figyelmét, hogy a percek múlását figyelje.
  - Most nem, kicsim. - motyogja, kiemelve a húst a sütőből. - A segítségetekre van szükségem. Terítsétek meg nekem az asztalt. Tudjátok, hogy hogyan kell.
Megtesszük, amit kér. Külön figyelek, hogy a szalvéták a megfelelő szögben legyenek behajtva, továbbá arra is, hogy még véletlenül se kerüljön apához olyan villa, kanál vagy pohár, mint amilyen nekünk van. Ez az egyik legfontosabb szabály a sok ezer másik közül, és amennyiben nem tartjuk be, apa bőrszíjjal ver minket. Egyszer kaptam belőle, de annyira felhasadt a bőr a hátamon, hogy hetekig nem mertem iskolába menni, nehogy valaki véletlenül is észrevegye.

    Alig végzünk a dolgunkkal, csörög a kulcs, nyílik az ajtó, és belép Ő. Ő, aki minden gyötrelemért felelős, Ő, aki minden gyerek rémálma. Megérkezik a két lábon járó fájdalom és szenvedés. Hazajön apa. Sötét öltönyt visel, ami elüt a sápadt bőrétől és világos hajától. Illik hozzá a fekete: Olyan, mint a gyász, vagy még rosszabb, mint a halál. Tökéletes jelző.

    Ahogy végigmér minket, gonoszul elmosolyodik. Remegek. Jake megragadja a kezem, némán jelezi, viseljem el mindezt. Próbálkozom, de mikor legszívesebben kiszaladnék a világból, elbújnék jó messzire és többé elő se jönnék, nehéz ez a kérés számomra.
  - Sziasztok, gyerekek. - köszön lassan, vontatottan. Hangja mély. A hideg futkos a hátamon.
Köszönünk neki, mondjuk a betanult mondatokat, így egyszerűbb. Semmi érzelem, csak a puszta információ. Addig sem kell aggódni semmi miatt.

    Anya lép az előszobába, kezében ételes tál. Étvágygerjesztő az illata, apa mégis elhúzza az orrát.
  - Megint te főztél, Leila?
Anyából minden szín kifut, bólint, de meg nem szólal. Apa válaszul csak morog egyet, levágja a táskáját, és betrappol a nappaliba. Újabb szájhúzás.
  - Pff, még az asztalt sem te terítetted meg - gúnyolódik.
  - Fontos, hogy a gyerekek időben megtanulják az ilyen dolgokat - suttog anyu. Úgy fél és remeg. Szegény anyuci! gondoltam.
  - Na persze. Vagy csak te vagy egy lusta háziasszonyutánzat.
    Levágja magát a székére. Vár, akár egy király. Úgy néz, mint a bíró a kivégzésen. Int, hogy üljünk le. Tiltakozni akarok, mégsem merem. A bátyám húzni kezd, szorosan tartja a kezem, nem enged. Nem tudok futni. Nem, mintha megtehetném. Biztosan az életembe kerülne. Az is lehet, hogy mindhármunkéba. Veszélyes játék veszi kezdetét. Tudom, nem győzhetek.

    Apa trónol, kezét összekulcsolja, kérdésekkel bombáz minket. Hol jártunk? Mit csináltunk? Milyen napunk volt? Csupán szítja a tüzet, amit ő maga gyújtott. A válaszaink úgy hatnak, mint az olaj a lángra. Idő kérdése, hogy mikor robban a bomba.

    Anya az ételt teszi a tálba. Összefut a nyál a számban, mégsem vehetek, míg apa meg nem ette a saját adagját. Pedig annyira éhes vagyok. Anyának nem volt ideje külön ránk is főzni, vásárolni pedig nem tudott, apa mindent szemmel tart, a készpénzt, a kártyát, mindent.
  - Ez mi, Leila? - mordul fel apa, undorodva méregetve az ételt. Kérlek, Istenem, mondja, hogy jó az íze, hadd ehessünk mi is! 
Apa felemeli a villát, a szájához visz egy falatot, megízleli, majd elfintorodik és kiköpi. Kérlek, ne! 
  - Ez moslék! Ezt az állatoknak adják! Szerinted állat vagyok?! Neked ez ízlik?!
  - Én..én megkóstoltam és...nekem..nekem ízlett - habog anyu.
  - Szóval ízlik - mondja apa, majd megragadja anya haját és az arcát a tányérba nyomja.- Ez ízlik neked? Ha állat vagy, egyél is úgy, mint egy állat!
Anya sírni kezd. Könyörög, hogy hagyja abba, mégsem hatnak a könnyei. Nem bírtam tovább...
  - Hagyd békén! Anya jól főz! - kiáltok fel. Apa azonnal felém fordul. Látom a szemében a veszedelmes dühöt. Anya is ijedten kapja fel a fejét, int, hogy hagyjam abba.
  - Mit mondtál, kis senkiházi? -  ragadja meg apa a kezem. A sarokba lök, majd ezt követi a pofon. - Soha ne merj ilyen hangnemben szólni nekem, te hülye liba!
Ismét felemeli a kezét. Várom a csapást. Ekkor azonban Jake is felugrik, elém lép, s a hátával véd engem az ütés elől. Hálás könnyek szöknek a szemembe. Apa azonban nem értékeli ezt ennyire. Meglöki a bátyám. Ütni-rúgni kezdi, ahol csak éri. A testvérem nyöszörög ugyan, de csendbe tűri mindezt.
  - Jól jegyezd meg, te kis senki, soha többé ne állj elém - ordít rá apa, aztán a tálcákat a földre söpörve elviharzik. Anya hullára válva szalad utána.
  - Jake - szipogok és felsegítem a bátyám. -  Úgy sajnálom. Nem akartam.
  - Tudom, Kenzie.  -  ölel meg, bár ez fájdalmat okoz neki.  -  Tudom, hogy csak segíteni akartál.

    Segítek neki felbicegni a lépcsőn, tartom, támaszkodik rám. Az ajtóm előtt ismét megölel, majd figyelmeztet, hogy zárjam be az ajtóm. Ahogy az ajtó csattan mögöttem, keserves zokogásba török ki. Siratok mindent. A nem létező boldog életem. A békét és nyugalmat. A szeretetet. Egy tökéletes családot.
Annyira keservesen bömbölök, hogy észre se veszem, mi történik körülöttem, míg egy ölelő kar körém nem fonódik. Összerezzenek és kapálózni kezdek. Rúgok, karmolok, harapok.
  - Semmi baj, Angyal. Senki sem bánthat -  szólal meg egy kellemesen lágy hang. Isaiah. De mit keres a szobámban? Hogy jutott be?
  - Mi..mit csi..csinálsz itt? -  törölöm meg a szemem.
  - Láttalak sírni -  von vállat. -  Utálom, ha sírsz. Mindig azt csinálod esténkén.
Elvörösödök. Istenem, mióta láthatott engem így?
  - Gyere - húz fel. Az ágyhoz vezet. Magához ölel, az ölébe emel és ringat, mint egy kisgyereket. Lassan álomba sírom magam.

    Ettől fogva Isaiah minden éjjel belopózott hozzám, s őrizte az álmaimat. Együtt aludtunk, mégsem kerülgetett a pánik, mert tudtam, hogy ő sosem bánt engem. Ő volt az, aki visszahozta a fényt az életembe.
    Így kezdődött a mi történetünk...  

6 megjegyzés:

  1. De jó, hogy nekikezdtél megint. Nagyon jó lett a prológus, jobb mint az eredeti, bár az is szuper volt. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, igyekszem minél hamarabb az újraírással. :))

      Törlés
  2. Nagggyon tetszik uristen....huuuh mar nem tudok mit Irni neked komolyan ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, nekem már az jól esik, ha csak gondolsz rám. :)

      Törlés
  3. Nagyon jó. Mar nagyon várom a folytatást. A design elkészülésekor lesz folytatás?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Persze. Amúgy is írom, új designnal, vagy anélkül is. Csak most máshova akarok publikálni. :)

      Törlés