2016. október 24., hétfő

2.Fejezet

És...sziasztok. 
Igen, újra itt vagyok a következő átírt résszel, úgy igyekeztem és siettem, ahogy csak lehetett. 
Nagyon szépen köszönöm az előző részhez érkezett kedves megjegyzéseket, továbbá a feliratkozókat is. :) 
Ha tetszik ez a rész is (próbálkozom úgy csinálni, hogy tetszelegjen, remélem sikerült), akkor dobjatok egy pipát, illetve kommenteljetek alul. 
UI. Az SZJG blogról lemondtam, lesz helyette más, hamarosan kiderül, hogy mi. :) 

*Mackenzie* 

     Épp csak, hogy túléltem a tegnapi napot. A többiek szívatásai és megaláztatásai eddig még sosem tűntek ennyire zavarónak. Talán ennek az az oka, hogy az egyetlen ember, akiben eddig szentül hittem most hirtelen döfött hátba. Ez pedig jobban fájt, min bármilyen tőrszúrás. Fájt, hogy eddig hittem benne, s fájt, hogy most kiderült, minden csak illúzió. Csak egy fantázia volt mindaz, amiben szentül hittem. Még szerencse, hogy Jake annyira se figyelt rám, hogy észrevegye, valami nincs rendben.

     Az egész iskolai történtek annyira felzaklattak (az akaratom ellenére is), hogy miután egy órán keresztül forgolódtam az ágyban, a végére már nem bírtam, s kénytelen voltam átköltözni a lenti kanapéra. Nem tettem jó kedvel. De valahogy muszáj volt megszabadulnom Isaiah bódító illatától. 

     Arra ébredek, hogy két erős kar felemel. Még mindig kótyagos vagyok, szinte nem is figyelek semmire, s ahogy megébredtem, épp olyan hamar vissza is alszok. A sötétség szólít, magához hív, átveszi az uralmat felettem. Az utolsó, ami még eljutott ködös tudatomig, hogy valami puhán landolok. Annyira akarom, hogy a bátyám legyen az, aki visszacipel az ágyamba, s ne a másik lehetőség.


   Hátulról szorosan ölelnek, nekinyomódok egy mellkasnak. Lágyan pihegnek a hajamba, csiklandozza a meztelen nyakamat. Megpróbálom leszedni magamról a kezet, de az mindinkább jobban és jobban kulcsolódik körém. Ekkor mocorogni próbálok, kiváltva a mellettem lévő személyből egy ingerült morgást. Mire megmozdulhatnék, vagy akár bármit tehetnék, hirtelen egy csupa izom test nehezedik rám, s a tekintetem találkozik Isaiah ingerült pillantásával. Dühösen mered rám, mire én kihívóan felhúzom az egyik szemöldököm. Erre a tekintete ellágyul, szinte már sajnálkozóvá válik. Hát én nem kérek abból a sajnálkozásból! Nem akarok tőle az égvilágon semmit. Most már nem. Azt hiszem, a tegnapi nap ráébresztett, hogy Isaiah csak a könnyen kapható, jó testű lányokra hajt. Én egyértelműen nem tartozom ebbe a kategóriában. A harag, a becsapottság, minden érzelem, ami az elmúlt egy napban megfogalmazódott bennem, most hirtelen tör a felszínre. Sértődöttség, elárultság keserű ízét érzem a torkomban. A vörös köd elborítja az agyam, önkéntelenül cselekszem. Ellököm őt magamtól, aztán rúgni, ütni kezdek, akár egy őrült. Lehet, hogy az is vagyok. Megőrültem abban a pillanatban, hogy hinni kezdtem ebben az átkozott fiúban. Őrült voltam, naiv s elbizakodott. Hála az égnek, hogy végre észhez tértem.
     Isaiah ledöbben, az arcán, a tekintetében egyértelműen megjelenik a félelem és a bűnbánóság keveréke. Ettől csak még inkább feldühödöm. Hogy van képe még most is ilyen ártatlan képet vágni? Olyan vagyok, mint egy veszett vad, bezárva egy szűk ketrecbe. Isaiah pedig a préda, akit el kell pusztítani. Szétmarcangolni. Eltüntetni.
     Szólni kezd a csengőóra, mire odakapom a fejem. Isaiah kihasználva ezt, leteper, hasra fordít és a karjaimat a hátam mögé csavarja, majd ismét rám nehezedik teljes súlyával.
    Higgadj le, Angyal  morogja a fülembe. Ficánkolok, gyilkos szemeket meresztek rá.
    Hadd döntsem el én, mikor nyugszom le  csattanok fel. Erre leszáll rólam, hirtelen az ölébe kap és szorosan ölel. Mozdulni se tudok.
    A kanapéra feküdtél - motyog halkan.  Miért?
    Mert hányingerem lett az ágytól  fintorgok. Furcsa fény csillan a szemében. Szomorúság talán? Nem tudom eldönteni, azonnal el is tűnik onnan. Hirtelen elenged és feláll. Hangos puffanással a padlón kötök ki, hitetlenül meredek fel rá. Semmit se látok a kifejezéstelen arcán. Az egész arca közömbösségről árulkodik. Úgy néz, akár egy ismeretlent.
    Ha tudtad, hogy átjövök, miért feküdtél a kanapéra?  kéri számon.
    Ha szemét módon átejtettél, miért hitetted el, hogy te más vagy?  vágok vissza.
Eltorzulnak a vonásai, kín rondítja tökéletes profilját. Lép felém, mire hátrébb csúszok. Ez játsszuk jó pár másodpercig, mire megelégeli. Könyörgően térdel elém.
    Angyal....
A felemelt kezem belefojtja a szót. Megrázom a fejem, az ablak fele biccentek. Menj el! Az állán ráng egy izom, szorosan összeszorított állkapcsa elfojtott érzelmekről árulkodik. Lassan bólint. Feszes tartással indul el, aztán pillanatok alatt eltűnik. Ekkor sóhajtok fel. Bár a mellkasomat valami szúró érzés szorítja össze, azért megnyugszom.

     Az autóban ülve ismét szótlanságba burkolózunk, annyi kivétellel, hogy most Isaiah is némán bámulja az utat. Bütykei már-már elfehérednek, annyira szorítja a kormányt. Jake furcsa, kérdő arckifejezéssel bámul a barátjára, de nem rója fel neki. Észreveszem, hogy időközönként mindkét fiú rám pillant. Jake csak nagy ritkán, de Isaiah elég gyakran. Szembenézek a visszapillantó tükörrel, meg nem szólalnék, de a tekintetem sem kapom el. Nem én! Lássa, hogy nem félek, nélküle is jól elvagyok. Minduntalan ő néz másfelé. Ez jóleséssel tölt el.
    Már azelőtt kiugrok az autóból, hogy az teljesen leállna, besietek az épületbe, hogy megint ne kelljen bekeverednem a ,,hárembe".  Vagy ne fussak össze Miss Perfekta Jessicával. Egészen biztosan ma is készült valami szórakoztatóval, de csalódnia kell, azelőtt lelépek, hogy ő megjelenne. Szórakozzon csak Isaiah-val, engem meg hagyjanak ki ebből a ,,se veled, se nélküled" kapcsolatból.

    Mint általában a reggelek többségében, most is a könyvtárba menekülök. A könyvtárosnőnk egy kedves, idős hölgy, sosem zárja be a könyvtárat, hogy reggelente szabadon lehessen odajárni. Én vagyok az egyetlen rendszeres látogatója, így nekem akkor is szabad könyvet kivenni, ha ő nincs ott. Ilyenkor üzeneteket írunk egymásnak, ő mindig odabiggyeszt egy smileyt a mondandója végére. Persze sosem találja el, hogy melyik mit jelent, ezen pedig titokban mindig jót derülök.
    Halkan sompolygok be az terembe, szerencsére senki sincs sehol. Egy polchoz sietek és gyorsan keresgélni kezdek. Nem hiába nevez engem mindenki strébernek, képes vagyok hetente több könyvet is kiolvasni, mégis, szívesebben élek egy író elképzelt világában, mint ebben a sajátomban.  Ott minden szebb és minden jobb, nem mint itt.
    Kiválasztok három könyvet találomra, aztán a pulthoz lépek, hogy feljegyezzem a címeket.
    Hirtelen kedves hang szólal meg a hátam mögött, ami a frászt hozza rám.
     Te itt dolgozol?  szól valaki a hátamból, mire hatalmasat ugrok. Ijedten fordulok hátra, várva a lenéző, gunyoros tekintetet, de helyette egy barátságos barna szempárral találkozom. Kate mosolyogva néz rám.
    Szia, Mackenzie  köszönt derűsen. Megnyugvás árad szét bennem. Viszonozom a mosolyt. Majdhogynem őszinte. Majdnem.  Dolgozol?  méreget furcsán.
    Nem  rázom a fejem.  Csak a könyvek  mutatom fel a kezemben lévő halmot. Most veszem észre, hogy az ő kezében is könyv van. De jó! Talán mégis egy rokonlélek.
     El lehet vinni csak úgy?
     Én általában felírom  mutatok a lapra.  Téged is feljegyezhetlek.
    – Ó, köszi  lelkesedik. Gyorsan felvésem az ő nevét is, aztán indulnék ki, mert szól a csengő. – Várj egy kicsit  szól utánam. Mikor kérdőn felé fordulok, belekezd.  Figyelj, még nem igazán ismerkedtem meg senkivel és szünetben eléggé magányos vagyok. Nincs kedved velem ebédelni, vagy valami.
    De, szívesen  vágom rá rögtön. Jól esik hallani, hogy valaki azért csak törődik velem, már ha a bátyám ennyire tesz rám.
    Szuper. Akkor szünetben  int, s már megy is.
    Boldogság és egy csepp remény árasztja el a szívem. Talán még egy ilyen szerencsétlen embernek is, mint amilyen én vagyok, van esélye egy kis boldogságra és törődésre. 

2016. október 13., csütörtök

1.Fejezet

Hellóbelló, blogmanók. Na, hát meg is hoztam a következő átírt részt, szólok, hogy egy-egy szereplő személyisége változni fog. Azért remélem, tetszik. Gondolom látszik, hogy designt cseréltem, ezért köszönet Perrinek. 
xoxo Writer Girl

*Mackenzie*

    Csattanás. Anya elfojtott zokogása. Újabb csattanás. 
Reszketek. Nem merek megmozdulni a sarokból. Fejem a térdemre hajtom és úgy ringatózom, mintha így elmúlna minden, ami rossz. 

    Egy újabb ütés hangjára összerezzenek. Italos üvegek gurulnak végig a padlón, összetörve a sarokban. Rengeteg üveg. Annál is több a szilánk. Mind apa szekrényének aljában rejtőzött. Meg kell birkóznom a gondolattal, hogy apa nem csak egy bántalmazó személyiség, de alkoholista is. 
Anya ájultan fekszik a földön. Apa még egyet rúg bele. Ájulásig verte. Félek. Rettegek. Mert sejtem, hogy mi következik.
  – Most pedig te jössz  fordul felém. 

 
    A vekkerem sikító hangjára ébredek fel. Vagyis inkább felriadok. Az izzadságtól a póló a hátamra tapad,  testem görcsös remegése nem akar alábbhagyni. Olyan régen nem volt rémálmom, most pedig, mint derült égből a villámcsapás, hirtelen meglepetésként érkezett. Tapogatózom magam mögött, míg a kezem egy sziklakemény mellkasba nem ütközik. A tudat, hogy nem vagyok egyedül, megnyugtat.
    Sulykolom magamba, hogy bármi is történt, évek óta elmúlt. Apa nyomtalanul eltűnt az életünkből. Igazából, ha egészen őszinte akarok lenni, nem eltűnt, hanem kikényszerítették innen, a házból, a városból. A bátyám és a legjobb barátja, Isaiah műve volt, mikor egy nap arra toppantak haza, hogy az apám épp meg akar erőszakolni. Eddig még sosem ment el máskor, aznap viszont a szokásosnál is nyűgösebb és rosszkedvűbb volt, s lévén egyedül voltam kéznél... Bele se merek gondolni, mi minden történhetett volna, ha akkor nem torpan be a két hős megmentőm, s ki nem mentenek engem a gonosz karmaiból.

    Halk mocorgást hallok a hátam mögül. Izmos kar fonódik a derekamra, tart, szorosan ölel magához. Enyhe mentol és szappan illata tölti meg az orrom. Ez az illat ringat engem álomba minden éjjel, s erre ébredek minden áldott reggel. Ez az illat  nyújt számomra meghittséget, a békét, a harmóniát jelenti számomra. Bárhol is érzem, tudom, hogy nem vagyok veszélyben.
    Lassan, óvatosan mozdulok, fordulok szembe a mögöttem alvó fiúra. A fiúra, aki számomra a lelki békét jelenti. Isaiah Walker. Ő az én védelmezőm. A hősöm. A szőke herceg, fehér lovon.
  Végigsimítok a tökéletes arcán. Akár egy remekmű. Valami megmagyarázhatatlan kapocs van köztünk, összeköt minket egy szeretetnél is mélyebb dolog. Nem tudnám megmagyarázni ezt, nincsenek erre szavak. Csak a tény, hogy itt van, egy ágyban velem, ölel, miközben nyugodtan szuszog, többet ér bármilyen ajándéknál, s mindenféle szerelmes vallomásnál. Fontos vagyok neki, ezt sugalmazza vele.
Ismét végigsimítok az arcán, elsimítok egy kósza tincset a homlokából. Megborzong, álmosan felnyitja sötét szemét. Más emberen ez a szempár ijesztően hatna, Isaiah esetében azonban barátságosságot, szeretetet, melegséget áraszt.
     Jó reggelt  suttog rekedtes hangon. Mosolyra húzódik az ajka, ahogy a szemembe néz.
   Jó reggelt  válaszolok. Fürkész azokkal a gyönyörű szemekkel. Lágy csókot nyom a homlokomra.
    Menned kellene  szólalok meg kedvtelenül. Ő is tudja ezt, csak bólint. Muszáj mennie, ha Jake meglátja itt...annak sose lesz jó vége.

    A bátyám, Jake egy kicsit túlságosan is védelmező személyiség. Ezt úgy kell érteni, hogy mindenkit távol tart tőlem, lehet az fiú, vagy akár egy figyeleméhes lány. Egyedül Isaiah az, aki még így is közel áll hozzám, hogy a testvérem nem tud az éjszakákról. Az egyetlen ember, akit még hozzám enged. A többieknek szigorúan meg kell tartaniuk a három méter távolságot, de mivel irtóztam a gondolattól is, hogy esetleg valaki hozzám érjen, nem is bántam ezt. Magányos voltam ugyan, de senki sem pletykált arról, hogy én, a szerencsés húgocska őrült lennék.

    Isaiah komótosan öltözködik az ágyam mellett. Felkönyökölve bámulom. Olyanok a mozdulatai, akár egy tánc. Egy nagyon is macsós tánc. Bár belevörösödöm a gondolatba, hogy ilyenek járnak a fejemben, ez a színtiszta igazság. Isaiah Walker vonzza a női nem képviselőinek tekintetét.
Mikor végez, ismét hozzám lép és könnyed csókot nyom az orrom hegyére.
    Készülődj, Angyal  vigyorog rám csibészen, aztán volt Isaiah, nincs Isaiah, már el is tűnik az ablakban. Tompa puffanással földet ér, s már siet is a szomszédos ház fele. Eddig ért a meghittség, ideje visszatérni a való világba.
    Addig tart az édes álom, míg Isaiah el nem hagyja a szobám. Utána egy kisebb személyiségcserén megy át. Míg időközönként édes, kedves és szeretni való, addig tud utálatos és visszataszító is lenni. Flörtöl,  csábít, és engem tart az egyes számú prédának. Mindemellett azonban más lányokat is hajt. Köztük azt a lányt, aki engem ősi ellenségének tart, ő pedig nem más, mint Jessica Harold, a pomponlányok kapitánya. Jessica tipikusan az a lány, aki a népszerűségért, a tökéletességért mindent megtesz. Ő akar lenni a legmenőbb, a legszőkébb, minden fiú nedves álma. Legfőbb vágya mégis Isaiah, s szentül hiszi, hogy köztük több van az átlagosnál, holott alig pár napot töltöttek el együtt, és az se volt több alkalmi feszültséglevezetésnél. Isaiah ugyan szórakozott még néha vele, de nem akart semmi komolyat. Jessica ezt nehezen viseli el. Rendszerint pedig az olyan gyámoltalanakon és ártatlanokon vezeti le a feszültséget, mint én. Persze csak titokban, hisz ha Jake meglátja, jaj lesz. Aztán meg tagadja, nincs szemtanú, senki sem mer neki ellentmondani, én pedig inkább befogom és nem keverek bajt. Az életem így is egy olyan, mint egy elrontott, túlírt szappanopera.

   Pontosan húsz perc múlva sétálok le a lépcsőn, a szokásos szerelésemben. Bő póló, farmer, tornacsuka. Egyszerű, felkontyolt haj. Semmi kiegészítő. Semmi extra. Semmi nőies. Csak az elrontott, figyelemre se méltó jellemem kinyilatkozása. Amúgy is utálom, ha megbámulnak, nem kell nekem pasi. Még mit ne! Mindemellett pedig, akár egy ajándék a gunyoros sorstól, alakom sincs. Akár egy deszka. Lapos és szögletes. Lehet, hogy ez csak önkritika, az is lehet, hogy valami gondom van önmagammal, tekintve a múltamat, de semmi bájosat sem találok magamban. Belenézek a tükörbe, és egy unott arcot látok, fénytelen szemeket, komoran összeszorított szájat. Ki látná ezt szépnek?
   Jake már elkészülve vár rám, kezében az elhagyhatatlan telefonjával, miközben vadul írja az üzeneteket. A fejemet rá, hogy legújabb áldozata van a vonal másik felén. Az asztal másik végén pedig Isaiah ül, mint mindig, most is észbontó szerelésben. Fekete, térdnél szakadt farmer, csípőjénél kivillan az alatta viselt alsója gumis derékrésze. Lányok hada ájul be ettől. Felül fehér póló, feléje felvett piros-fekete kockás inggel. Kócos haj, gúnyos szempár. Ami épp engem vizslat. A reggeli szoknyavadász áll, jobban mondva ül előttem. Elmosolyodik. Könyörgöm az éghez, hogy ki ne nyissa a száját. Ma ne szólaljon meg és ne jöjjön kétértelmű célzásokkal. Kedvelem őt, ragaszkodom hozzá, de nem bírom elviselni. Nincs erőm, mikor tudom, hogy most engem, tíz perc múlva pedig egy másik cicababát fűz. Vérzik a szívem.
    Milyen kis csinos vagy ma, Angyal  becéz tettetett kedvességgel. Magamban felsóhajtok. Ma sem úszom meg. Mennyivel könnyebb lenne, ha állandóan az a kedves és törődő srác lenne, aki éjjelente befekszik mellém és vigyáz rám. Aki úgy néz rám, akár egy törött kismadárra. Nem így, nem ezzel az éhes tekintettel, amitől a hideg ráz. Apa mindig ugyanígy nézett. Sosem tudtam kitörölni az emlékeim közül azokat a pillantásokat. Jake érdeklődve néz rám, de csalódnia kell. Még mindig a kedvetlen képű kishúga vagyok.
    A szememet forgatva vágtam le magam az asztalhoz. Az első kezembe akadt lapot kezdtem olvasni, hogy ne kelljen egyiknek se a szemébe néznem. Újabb tény rólam. Képtelen vagyok hosszabb ideig valaki szemébe néznem. Ez is csak arra emlékeztet, mikor végig apa szemébe kellett bámulnom, miközben ő egy szülő számára tiltott részeken simogatott. Ha lehetett azt simogatásnak nevezni, hogy utána csupa kék folt voltam.
Hallom, ahogy Isaiah felnevet. Jake motyog valamit az orra alatt. Talán egy megjegyzést tesz, hogy ne szívózzon velem. Nem tudom, máshol jár az eszem. Valahol nagyon messze. Csak testileg vagyok itt. Gépiesek a mozdulataim, míg az agyam a régmúlt és közelmúlt eseményeit dolgozza fel.
    Elkalandoztál, Angyal  zökkent vissza a jelenbe ismét az az idegesítő hang.  Mégis mi jár a fejedben?
   Biztosan nem te  vakkantok rá barátságtalanul. Ő ismét csak nevet a rossz hangulatomon. Szórakozik rajtam. Azt hiszi, vicces.
   – Mos vérig sértettél  tetteti a megbántottat. Pedig magában szórakozik rajtam. Nevetséges vagyok, kétség sem fér hozzá. Mégis hogy lehet akkor velem minden éjjel olyan kedves?
   – Hagyd már  mordul rá a bátyám, mire Isaiah vállat von, de továbbra is méreget engem, akár egy eltaposandó ellenfelet.
    Csendben eszek, alig szólalok meg, csak mikor Jake kérdez tőlem valamit. Amúgy próbálok láthatatlanná válni. A fiúk sem bánják. Ők elvannak a maguk világában, nincs szükségük az én melankóliámra.

    Legközelebb az autóban szólnak hozzám, s azt is csak azért, hogy a hangerő miatt érdeklődjenek.
    Szótlanul ülök hátul, bámulok ki az esős útra. Tökéletesen illik a hangulatomhoz. Autók hosszú sora suhan el mellettünk. Mindenféle kíváncsi és vidám arcok fordulnak felém. Nekik szép az élet, ők élvezni tudják mindezt. Ők nem sérültek, nem undorodnak saját maguktól. Velük akarok örülni, élvezni az egymás után elmúló pillanatokat, mégsem megy. Boldog akarok lenni, de az eszem mást mond. Megtanultam már, hogy sose hallgassak a szívemre. Ostoba dolog, meggondolatlanság, csak pusztítás marad utána. Jobb nekem a sivár magány.

    Az iskolánk elé érve se változik a helyzet. Talán ez az a hely, ahol a legmagányosabb vagyok. Egyedül ülök, egyedül ebédelek, csak én vagyok. Én és önmagam. Néha én és a tükörképem. Olyannyira el akarom zárni a zizzent énem, hogy szerre mindenkit kizárok magam körül.
Összefacsarodik a szívem, mikor kiszállunk az autóból, s azt azonnal emberek hada veszi körül a srácokat. A bátyám ragyog a figyelem központjában. Ez ő. Nem az a személy, akivé mellettem válik. Erre csak még jobban elmegy a kedvem. Nem is veszem észre a nekem ütköző testet, míg az a földre nem lök engem.  Mérföldhosszú lábakat látok, apró szoknyát, szűk toppot.
   Nem látsz a szemedtől, könyvmoly?  kezdi a csúfolást a suli pomponhercegnője, Jessica. Lenézően mér végig. Ilyenkor nem tud megnyílni alattam a föld? Nyelne el, tűnnék el, többé vissza se térve.  Tudom, hogy egy álomvilágban, élsz, de azt nem, hogy a stréberség vakságot okoz folytatja tovább. Mindenki felnevet körülöttem. Jake el van foglalva egy bögyös szőkével, felém se néz. Isaiah azonban igen. Ő néz, miközben ajkán sajnálkozó félmosoly játszik. Lesajnál engem. Megvet.
    Próbálkozom visszanyelni a könnyeimet. Sikertelen próbálkozás, így inkább vissza se nézek, úgy szaladok el onnan. A fejemben továbbra is visszhangzik az undorító nevetés.


***

    A lány mosdóban sírom ki magam. Mire végzek, a szemem bedagad, vörös és csíp. Az orrom is bedugul. Mindent összevetve, remekül festek. Jessica mellett simán elmehetnék egy utcalakó csövesnek. Még a smink se segítene ezen az arcon. Maximum egy vakolat. Bár azt se garantálhatom. Érzem, ahogy újra könnybe lábad, miközben elképzelem, hogy be kell lépnem a terembe. Figyelmen kívül hagyni mindenki pillantását. Elviselni őket hat órán keresztül. Csak reménykedem, hogy sikerülni fog.

    Hallom, ahogy nyílik a mosdó ajtaja. Idegesen rángatom a csapot, az mégsem indul. Ha ilyen fejjel kell szembenéznem valakivel, inkább meghalok.  
Egy kéz jelenik meg előttem, nedves zsebkendőt tart. Hálás köszönetet motyogok, aztán elveszem. 
    Minden rendben?  kérdezi az illető, lágy brit akcentus kíséretében. Csak most merek feléje fordulni. Egy hihetetlenül csinos lány áll előttem. Hosszú barna haja keretezi kreol bőrét, csak úgy ragyognak benne a csokoládészín szemei. Kedves mosollyal néz rám, s örök hála, amiért még nem szaladt ki ijedten.  
   – Igen  motyogom a választ. 
     Csak azért, mert nekem nem úgy tűnt, mikor...   kezdi a magyarázatot.  Sietősen félbeszakítom. 
   Á, az semmi, már megszoktam  vonok vállat. Mert ez az igazság. Jessica minden adandó alkalmat megragad, hogy bánthasson. 
    Még nem ismerek itt nagyon senkit, de nem tűnik túl kedvesnek  fintorodok el. 
    És te még csak nem is ismered a teljes történetet. 
    Nem is igazán érdekel  rázza hevesen a fejét.  Csak olyan csúnyán bánt veled, hogy gondoltam, megnézem, jól vagy-e. Amúgy Kate vagyok. 
    Mackenzie  mondom a saját nevem. 
   Örülök az ismeretségnek, Mackenzie. Remélem, még találkozunk  kapja fel a hatalmas oldaltáskáját, majd mosolyogva távoz. 
    Sóhajtozva lépek utána a folyosóra, az ajtó előtt azonban hezitálok. Nem tudom, hogy bemenjek, vagy mégse. Végül muszáj döntenem, mikor távolról hallom a tanárnő cipőjének kopogását. 
Nagy levegőt veszek. Ezt is túlélem. Elvégre én lennék Mackenzie Morgen. Engem már senki és semmi nem törhet meg.
    Mélyen reménykedem benne!